Hász Róbert Márai-díja: A prózaírás magányos tevékenység

Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője vehette át idén a rangos Márai Sándor-díjat, akivel a történetközpontú irodalomról, a külföldi visszhangokról és a a szerethető balkáni mentalitásról beszélgettünk.

Bodor Ádám, Kertész Imre, Gion Nándor, Krasznahorkai László, Nádas Péter, Esterházy Péter, Závada Pál, Mándy Iván

(posztumusz),

Grendel Lajos

és a magyar irodalom számos kiemelkedő képviselője mellett az idén a Tiszatáj főszerkesztője,

Hász Róbert

is átvehette a rangos Márai Sándor-díjat, amely írói életműért, illetve a díj adományozását megelőző évben megjelentetett kimagasló értékű prózakötetért, valamint magyar író külföldi elismerést szerzett munkásságáért adományozható állami kitüntetés (jutalomösszege jelenleg 200 000 Ft/fő). Január 22-én, a Magyar Kultúra Napján, három személy kaphatja, közülük egyik határon túli. A kitüntetett adományozást igazoló okiratot és érmet kap. Hász Róbertet a történetközpontú irodalomról, a külföldi visszhangokról, a vidéki író boldogságáról, a tenger igéző hatásáról, a szerethető balkáni mentalitásról kérdeztük.

- Íróról, költőről elnevezett elismerést általában olyan alkotók kapnak, akik valamilyen szinten közel állnak, szellemi, lelki rokonság okán köthetők a díj névadójához. Márai és Hász között milyen kapcsolat mutatható ki?

- Nem tudom, ez mennyire szempont. Három kategóriában adják a díjat. Az első az életmű – remélem, ez nem vonatkozik rám, és nem tekintik még lezártnak az életművemet –, a második a megelőző évben publikált kimagasló mű, aminek ugyancsak nem felelek meg, mert legutóbbi regényem két éve látott napvilágot. Esetemben gondolom a harmadik kritériumot, a külföldi megjelenéseket, sikereket vették figyelembe a díj odaítélésekor, mert nem indokolták meg.

- Olvasóbarát írónak tartják, ami bizonyos irodalmi körökben nem számít éppen dicséretnek.

- Azt hiszem, ezen már lassan túltesszük magunkat, így már nem kategorizálják az írókat, Nyugaton legalábbis már régóta nem, ott sosem volt ez divat. Most már Magyarországon is eljutottunk oda, hogy az olvasó legalább egyenrangú fél az irodalom terén, mint a tudós, és nem szégyen olvasóbarátnak lenni. Volt időszak a ’90-es években, amikor szinte kinevették azt, aki történetközpontú prózát művelt. Makacs ember vagyok, akkor is tartottam magam ehhez, meg most is, nem változtam azóta sem.

- Konokul hisz a történet erejében.

- Szerintem a történet váz, arra a legmélyebb filozófiát is ki tudom feszíteni. Ha van mondanivalód, akkor a történet nem fogja azt agyonütni, csak segíti, hogy az olvasó befogadja. Tulajdonképpen a történet egy mankó, melynek a segítségével szórakoztatva mély bölcsességeket is lehet tálalni.

- Írói habitusából kifolyólag sem tartozik az irodalmi „brancshoz”, az irodalmi krémhez. Esetedben előny vagy hátrány a vidéki lét?

- Is-is. Mondanám, hogy a vidéken élő író ritkábban kap díjat, de ez most éppen esetemben nem igaz. A ritkaságát azonban nem vonja kétségbe. Előnye viszont az, hogy nem kell mindig feltétlenül részt venni mindenféle közösségi életben. Az író magánya csak a hasznára lehet. Nem erőltetik az emberre az iskolákat, stílusokat, irányzatokat, nem várják el, hogy itt meg ott megnyilvánuljon, részt vegyen vagy aláírjon, menjen vagy vonuljon. A prózaíró magányos tevékenységet folytat, és nekem így megfelel. Viszont a szerkesztőség lévén kapcsolatban vagyok kollégákkal, szakmabeliekkel, s ez untig elég.

- Olasz, német, francia nyelven jelennek meg regényei. Külföldön – ellentétben az itthoni gyakorlattal – soha sem hangsúlyozzák vajdaságiasságát. Mi az, ami mégis megfogja a kinti olvasókat?

- Amikor először utaztam Párizsba, egy könyvbemutatón felállítottak egy térképet, és megmutatták a közönségnek, hol van az a Vajdaság. Érdekes volt, mert egy Marokkóból származó, francia hölgy állt fel, és elmondta, megérti a helyzetet, mert ő is kisebbségi sorsban élt. Úgy veszem észre, azt ismerik el, ami nem helyi, ami általános emberi. Mindig arra törekedtem, hogy regényeimben a lokalitáson túl is mondjak valamit, amit máshol is megértenek. A Végvár volt az a regényem, amely eddig a legsikeresebbnek mondható. Noha vannak benne szláv utalások, nincs leírva a konkrét helyszín. Rá lehet ismerni, de éppen ezért egy dél- amerikai ugyanúgy el tud szórakozni rajta, mint egy angolszász, mert azonosítható bármilyen diktatúrával. A künde című regényem sorsa nagyon érdekes. Ez egy echte magyar történelmi regény, azt gondoltam, nem is fog senkit érdekelni. Különös módon ennek a regénynek Franciaországban nagyobb sikere volt, mint a Végvárnak, több mint 10 ezer példányban kelt el, most készül a papírkiadása. A Le Monde-tól a Figaróig méltatták. Megdöbbentett, hogy az úgymond liberális francia elit olvasói réteg felfedezett valamit A kündében, ami túlmutat a nemzeti romantikán, ahogy idehaza igyekeztek beskatulyázni.

- Általában azt mondják, aki Németországban lelkes fogadtatásra talált, befutott író lesz, az idehaza is divatossá válik. Az ön esetében ez éppen nem mondható el.

- Lehet, hogy ez is az imént taglalt vidékiességre vezethető vissza. Pesten lakni, naponta megfordulni emberek között, bedobni a nevedet, megforgatni, az lehet, hozzásegít ahhoz, hogy ismertté válj. Magyarországon híressé többnyire csak Pesten keresztül lehet valaki, ha csak nem a Való Világban szerepelsz, mert akkor mehetsz vidékre is. Az is relatív, ki az, aki Németországban sikeres. Én nem vagyok ott sikeres, mert az még nem jelent semmit, ha valaki megjelenik a kinti piacon. A külföldi ismeretséghez nem kevés háttértámogatás is szükséges. Minden író valamilyen társasághoz, csoporthoz tartozik.

- Aki külföldön befut, az megélhet az irodalomból, nem kell más civil foglalkozást keresnie, mint idehaza?

- Nyugaton igen, mert Németországban nincs olyan könyv, amely minimum ezer példányban nem fogy el. Három-négyezer alatt nem is adnak ki könyveket. Nyugaton az író megengedheti magának, hogy – teszem azt – csak író legyen, ez óriási előny. Egyrészt nem kell másfele nyomulnia a túlélésért. Nálunk még a legismertebb íróknak is megvannak az egzisztenciális gondjaik, nekik is azért kell törekedniük, hogy a családjukat eltartsák. A magyar könyveladásokból – leszámítva a ponyvaszerű bestsellereket – nem hiszem, hogy meg lehet élni.

- Százezres példányszámban megjelent könyvből sem?

- Százezer példány a szépirodalomban óriási szám. Nem hiszem, hogy van ilyen. Legendák keringenek arról, hogy az átkosban 30-40 ezer példányban jelentették meg a könyveket, amelyek aztán ott porosodtak a raktárakban. Akkor még annyit kiadtak, ma már nem. Ma egy szépirodalmi könyv ha elkel pár ezer példányban, az már nagy szó. A verseket meg százas példányokban adják ki, sajnos.

- Több regényében felfedezhető a tenger, a határ, a kisebbségi lét, a balkáni miliő másoktól eltérő ábrázolása. Mit jelentenek az ön számára ezek a fogalmak?

- Az író többnyire az élményeiből dolgozik, ha nem tudományos fantasztikus irodalmat művel. A tenger valószínűleg nekem is alapélményem, ott voltam katona másfél évig. Ha az ember elveszíti élményének forrását, akkor igyekszik mindig visszatérni oda. Az írás az jó módszer erre, semmi sem tartja vissza az alkotót: se határ, se hegyek, se völgyek. Másrészt a tenger mégis az elvágyódás, az eltávozás szimbóluma. Akiket egyszer megérintett ez az élmény, azokat valószínűleg rabul is ejtette. A határ ugyancsak egy sorsszerű kérdés, mert az életem elmúlt 20 éve a határ körül forgolódott, vagy mert át akartam jönni, vagy mert vissza akartam menni vagy mert se ide, se oda nem akartam menni. A határ nagyon tág fogalom, sokkal többet jelent számunkra, mint a valóságban. A Balkánnak pedig varázsa van. Egy balkáni kocsmában lehet, még jobban érezzük magunkat, mint Berlin puccos belvárosában. Sokszor hiányzik az ott megélt közvetlenség. Pedig volt, amikor ennek túlzó változata, a hangoskodás, az az érzelmi kiélés, amivel gyakran találkoztunk, zavaróan hatott, néha meg hiányzott.

- Melyik regényének külföldi megjelenése várható a közeljövőben?

- A Júliát már lefordították franciára, tavaly tervezték kiadni. Ez úgy szokott történni, hogy a fordító-kiadó bizonyos időre megveszi a jogot. Addig köteles kiadni, ha mégsem, akkor elveszíti. Ha két évre veszik meg a jogot, ami az idén lejár, akkor merem remélni, hogy csak kiadják. Különben elvész az előleg, amit adtak, felborul a szerződés.

- Gondolom, ügynök nélkül nehéz a külföldi piacon érvényesülni.

- A nagyok, akik 20-30 éve kikerültek külföldre, maguk kialakítottak olyan ismeretséget, hogy nem kell nekik ügynök. A fiatal generáció, amelyik most indul, az nem tud ügynök nélkül érvényesülni. Az nem működik, hogy majd elküldöm a kéziratomat Németországba vagy Franciaországba. Mellesleg most már nálunk, Magyarországon is így van. Ismerni kell, hova, kihez kell bekopogni, kit kell sürgetni.