"Legnagyobb vágyam zenét írni izgalmas filmekhez" - interjú Szentpéteri Csillával + VIDEÓ

Szentpéteri Csilla mesél az útról, ami elvezette a crossover műfajhoz, különleges zongorabolygójáról, a jótékonykodásról és a „megjavított” karácsonyfáról is, a kávéház hangulatos galériájának szegletében, ahonnan rálátni az esti fénybe öltözött Vígszínházra.

– Nehéz volt időpontot egyeztetnünk, próbák, koncertek, fotózás, interjúk, soroltad, de készséges voltál. Igyekszel a média érdeklődését kielégíteni?

– Mindig szelektálok, s csak azoknak adok interjút, akik nem a bulvárra szakosodtak, hanem kíváncsiak magvasabb gondolatokra is. Volt olyan, amikor az egyik kereskedelmi csatorna olyan filmet szeretett volna forgatni, melyben divattervező öltöztet, kozmetikus masszíroz, és kipróbálom a legújabb műkörmöt. Jót nevettem, a zongorista és a műköröm...

– 2000-ben jelent meg első, Üzenet című lemezed, amely műfajváltást jelentett. Hiszen klasszikus zongoristaként indultál, komoly sikereket is értél el. Miért váltottál? Mi hiányzott a komolyzenei koncertpódiumon?

– Ez egy hosszú folyamat volt. ’96-ban

Vásáry Tamással

és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával németországi turnéra utaztunk, Liszt A-dúr zongoraversenyét játszottam, amit Angliában már bemutattunk. Az a regensburgi koncert óriási siker volt, mégsem voltam igazán boldog, valami hiányzott. Kevéssel előtte találkoztam a férjemmel,

Fülöp Csabával

, aki megismertetett olyan –

Santana, Pink Floyd, Sting, Sade, Mark Knopfler

– zenékkel, amik ráébresztettek arra, ez hiányzik, a felszabadult muzsikálás, a gitárok, a dobok, az abszolút harmónia. ’99-re megérett bennem az új stílus.

– Ennek a műfajnak, a crossovernek, Te vagy az egyik első hazai képviselője, és az egyik legnagyobb sztárja is. Volt előtted külföldi példakép?

– Mielőtt válaszolnék, szeretnék pontosítani. Ma már mindenki, aki folytatta az utamat, úgy gondolja, ő volt az első. Sőt olyan is van, aki úgy hiszi, ő a crossover egyetlen képviselője. Bár az ’50-‘60-as években voltak már próbálkozások, de a stílus meghonosítása a nevemhez kötődik. Az “Üzenet” című lemezem 2000. március elején jelent meg, melyet két héttel később követett a lemezbemutató koncert a Pesti Vigadóban. Mivel a terem csak 750 főt tudott befogadni és rengetegen kívül maradtak, a menedzsment úgy döntött, két hónap múlva megismételjük az előadást a kétezer fős Kongresszusi Központban, ott is telt ház volt. Ezt azért hangsúlyozom, mert időnként bosszant, egyesek képtelenek elismerni, megihlette őket valaki, akár név nélkül is. És az is tény, engem is inspirált

Vanessa Mae

.

– Mi vonzott benne?

– Ugyanazt a temperamentumot éreztem benne, mint magamban, a virtuozitása szinte sokkolt. Szédítő volt hallgatni a ritmusokat, a rockgitárokat, a szabadságot. Mindaddig, amíg nem ment el túl poppos irányba, extra volt. Megalapozott hegedű tudás, semmi bohóckodás, táncikálás, térdre zuhanás, mint ma sokan csinálják. Ezek töltelék dolgok, amikkel leginkább elfednek valamit, azt, hogy zenéjük fantáziátlan, bugyuta, tucc-tucc.

– Te mit mondanál a stílusodra?

– „Szentpétericsillás”…

– Külföldön hogy nevezik?

– Ott egyértelműen crossover.

– S Téged legutóbb az osztrák sajtó a “crossover királynőjének” nevezett el…

– Huhh, ez nagy elismerés volt. A császárváros kritikusai egy pillanat alatt egy cikkel eldöntik a művész további sorsát Európában. Nekem kinyitották a kapukat.

– Szerinted ma milyen zenét írnának a nagy régi szerzők?

– Vivaldi, Beethoven, Mozart rockzenészek lennének, Chopin és Mendelssohn filmzenéket írnának. Paganini, Rossini, Liszt a latin zenéért őrülnének meg, míg Brahms és Monti a világzenét istenítenék. De az is lehet, hogy csak azért, mert én ezekkel a stílusokkal kombináltam a dallamaikat.

– Ezt képzeled beléjük…

– Igen, valószínűleg. Most, a Liszt év kapcsán készült pár új átiratom, és bevallom, alkotás közben végig az volt az érzésem, hogy

Liszt

Mester áll a hátam mögött a stúdióban, a sífutó gépen, és sportolás közben nagyon földobódott a latinos hangulattól. Szerintem, ha ma élne, és ismerné a technikai berendezéseket, a különböző stílusokat, ő is errefelé indulna el. Azt viszont kevesen tudják, hogy minden átirat a kezem és agysejtjeim munkája, számítógépes zenei programmal dolgozom, s jobban kiismerem benne magam, mint a saját sminktáskámban.

– Tanított rá valaki?

– A harmadik lemezemen volt az első saját szerzeményem – ami azóta Koreában egy népszerű sorozat filmzenéje lett -, és volt egy zeneszerzőtársam, aki nagyon értett a zenei programok kezeléséhez. Mivel zenéről nehéz beszélni, akárcsak a szerelemről, eldöntöttem, elsajátítom ezt a tudást. Fél évig ismerkedtem a programokkal, az effektekkel, hangszínekkel, utána egy szakember 4 hónapig foglalkozott velem. S egyszer csak azt mondta,”… sosem hittem volna, hogy egy nővel szaknyelven fogok társalogni.”

– Élt benned olyan idea, így több emberhez tudod eljuttatni a klasszikusok műveit?

– Soha nem hittem, hogy ha valaki meghallgat engem, akkor utána visszatér az eredeti komolyzenéhez. Ez nem volt célom, talán csak annyi, hogy a közönség érezze a különbséget, fedezze föl benne az újító szellemiséget. Az én ideám az, hogy zongorázni másképp is lehet. Mivel nem tudtam szabadulni a klasszikus gyökereimtől, viszont vágytam egy maibb, frissebb zenei világra, úgy akartam megjeleníteni

Mozartot, Beethovent, Paganinit

, hogy a saját agysejtjeimet is belerakom a műveikbe.

– Ha valaki klasszikus zongorista, kevesebb a lehetősége arra, hogy a „saját agysejtjeit” is belerakja az előadásba?

– Igen, mert a komolyzenében minden hangjegy, dinamikai utasítás, stb. meg van írva. Nagyon jó interpretátor lehetsz, de ez nekem kevés volt. Viszont, mivel soha nem zenéltem a másik oldalon, csak azt tudtam elképzelni, ha hiteles akarok maradni, önmagamat kell megvalósítanom. Sokszor kérdezik, nem sajnálom-e, hogy otthagytam a klasszikus zenét. Én hiszek abban, nem véletlen, hogy ez az új stílus megszületett. Mert bármennyire sokan ismertek abban a műfajban, most hatványozottan nagyobb a tábor. És a visszajelzésekből hallom, felhőtlen kikapcsolódást tudok szerezni az embereknek.

– Sok szerzeményedet, átiratodat latinos hangzás jellemez, ez áll hozzád legközelebb?

- A latin zenében érzem az erőt, a napot, a tengert. Arrafelé kellene mindenkinek élnie, és nem lenne ennyi alkoholista, idegbeteg, morcos ember. De amennyire ugyanolyan vagyok az életben, mint a színpadon, a zenémben megtalálható a zenei paletta szinte minden színe.

– A koncertjeiden nemcsak a zene, hanem a látvány is nagyon fontos. Miből gondolod, a közönség jobban igényli ezeket a látványos elemeket, minthogy ő maga „képzelje” el a zenét? Nem sok ez?

– Bár mi minden érzékszervre szeretnénk hatni, mégis első a zene. A látvány annyiban fontos, hogy még inkább megerősítsen hangulatot, dinamikát, mélységet-magasságot. Minden vizualizáció – a színpadi díszletek, a kisfilmek, a frappáns képek – a férjem munkája. Korábban voltak filmvetítések is, de úgy éreztük, a zene aláfestővé vált. Amit nagyon igényel a közönség, a művek közötti anekdotázás, sok-sok humorral átszőve.

- Gyakran föllépsz zártkörű rendezvényeken is. Más ott a repertoár?

– Évente kb. 60 ilyen felkérés van, a legnagyobb cégeknek játszom általában trió formációban. Mindegyik műsornak más az ideológiája. Gyakran kötött a téma. A Forma-1-en kérték, játsszunk

Alonsonak

és

Hamiltonnak

valami nagyon ütős futamzenét, aztán az amerikai légierőnek repülős zenét. Ezeket mind megírom, izgalmas színfolt az életemben. Legutóbb egy nagy cég születésnapi gálaestjén, „A klasszikus és az innováció” volt a cím, klasszikusokkal kezdtem, majd a mostani repertoárral folytattam.

– Ezekből a szerzeményekből a koncerteken szoktál előadni?

– Nem, arra az egy alkalomra szólnak. Számomra ezek a munkák nagy kihívások, mert legfőbb célom, hogy filmzenéket írjak. Az elmúlt időszakban néhány forgatóköny került a kezembe és hihetetlen volt, mennyire beindította a fantáziámat. Remélem, egyszer Tarantino, Luc Besson filmekhez küldhetek “Csilla csemegéket”.

– Legutóbb 2008-ban jelent meg lemezed. Mikor lesz új CD? Mért vársz vele ilyen sokat?

– A “Spiritus” album után úgy éreztem, ez mutat be engem leginkább, a kifutási ideje most kezd lejárni, kell egy kis vérátömlesztés, új élmények, új hangulat, új színek. A gazdasági válság eredménye lett többek közt, hogy lassan végleg meghal a lemezpiac. Már Angliában, Amerikában bezártak a legnagyobb boltok, mindent átvesz az online. Ebben a nehéz helyzetben nagyon komoly projekttel lehet megkeresni a szponzorokat. Olyan ideológiával, művészi elképzeléssel, melyhez teljes erőbedobással oda tudnak állni. 2010 pedig azzal telt el, kerestem azt a helyet, ahol ideálisabb körülmények között tudnék élni.

– Nem érzed itt jól magad?

– Mivel kicsi ország vagyunk, az én határaim is szűkösek. Minden évben ugyanott turnézunk, ugyanazok a cégek kérnek föl koncertezni. Innen pedig úgy kikerülni a világba, hogy valaki nemzetközi sztár legyen, mint Madonna, Sade, rendkívül nehéz. Akkor is, ha úgy gondolják a zenémről, és magáról a produkcióról, hogy egyedi. Hiába írják le a koncertek után, hogy „hungarikum”, gördülékenyebb lenne minden, ha Bécsben, vagy Londonban élnék. A külföldi megkeresésekkel az a probléma, hogy az ár, amibe a kiutaztatás kerül – repülőjegyek, technikai költségek, zenészek, zongorabérlés, szállás – olyan óriási összeg, hogy egy-két koncertet nem érdemes szervezni, a turnéhoz pedig már komoly reklámkampány kell, óriásplakátok, tévés showműsorokban való föllépés, ez pedig hatalmas költség. Az ország hangulata, a rosszindulat, a rosszkedv szinte száműző. Ausztrália után sokáig dilemmáztunk, menjünk vagy maradjunk, hogyan tovább. Mára egy a fontos, akárhol leszünk, a gyermekünk jövője a leglényegesebb.

– A közönség hangulatán érzed, hogy rosszabb a közérzetük, mint korábban?

– A koncerteken nem. Az előadások utáni dedikálásokon viszont el szokták mondani az emberek, alig várták, hogy ide jöjjenek, és elfelejtsék, mi van a világban, mert ez olyan, mint egy nagy utazás a Zongorabolygóra.

– Mi lesz a program december 17-én, a Szegedi Nagyszínházban?

– Remek zenésztársakkal érkezem, hozzuk magunkkal Vivalditól Piazzoláig az elmúlt századok zeneszerzőit, de mind mai hangzásban. Ideális arányban lesznek a mediterrán életörömmel teli művek és a meghittebb, emelkedettebb dallamok. Nem lesz hiány vérpezsdítő ritmusokból, sziporkázó gitár-zongorapárbajokból és a megszokott anekdotázásból sem. Biztosan lesz Satie-tól az Atlantis, mert ez a szám közvetíti az elmúlt 11 év legmélyebb üzeneteit, Mozart, Paganini, Rossini, Liszt, Chopin, saját szerzemények is, a Sirály, a Legenda. Legfőbb vágyam, hogy a szegedi közönséggel – és persze a sok-sok makóival – felejthetetlen két órát töltsünk együtt.

– Tudom, nagyon fontos Neked a jótékonykodás…

– Még a ’90-es években, komolyzenészként adtam az első jótékonysági koncerteket. 2004-től a „Tegyünk Együtt a Gyermekekért” program nagykövete voltam 6 évig. Rendszeresen bejártam a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára. Az agydaganatos gyermekeknél tudtuk, szinte lehetetlen a gyógyulás, mégis igyekeztem reményt adni. Volt egy kislány,

Vivien

, vele kilenc hónapig tartottam szoros kapcsolatot. Amikor tavaly húsvétkor elveszítettük, elfogyott az erőm…. Büszke vagyok arra, hogy a Zeneakadémián – már az új stílusommal - tartott műsorommal milliók gyűltek össze rohammentőre, majd tavaly a Cerny Alapítvány javára. De sikerült már a zenémmel csecsemő lélegeztetőgépet, inkubátort, s különféle orvosi berendezéseket is adományoznunk. És most van az “Iskolatej” program. Jövőre szeretnénk a koncertbevételekből oda is eljuttatni az iskolatejet, ahová szinte semmilyen segítség nem ér el.

– Hol töltöd a karácsonyi ünnepeket?

– Az elmúlt 10 évben, egy kivétellel, mindig volt karácsonykor nagy koncertem. Előtte azt szerveztük, ezért az ünnepre alig tudtunk fölkészülni. Idén, saját elhatározásból, nem lesz. Ami biztos, Szenteste mi hárman üljük körül a karácsonyfát, amit az angyalkák „megjavítva” hoznak majd. Ugyanis, amikor a hároméves kisfiam először fedezte föl, nincs már meg a gyönyörű fa, szomorúan kérdezte – Hová tűnt? Nem mondhattam, kidobtuk, ezért azt meséltem neki, sokáig itt állt, de elfáradt, elvitték az angyalkák, a díszekkel együtt. Egy évig pihennek, aztán visszakapjuk őket. Így a mi karácsonyfánk évről-évre mindig ugyanaz, kicsit „megjavítva”.

Juhász Ági