Veszelka Attila szegedi író, költő, a Szegedi Írók Társasága elnökének hatodik verseskötetét veheti immár kézbe az olvasó, mely a Hungarovox Kiadónál látott napvilágot Amikor a hamvasztómester sírni kezd címmel. A könyvet szerda délután mutatták be a Somogyi-könyvtárban. A gyerekkortól az érett férfikorig, a tavasztól a télig húzódik a kötet íve, melyben olyan figurákat találunk, mint a címbeli hamvasztómester, vagy a boncmester és a sírásó. A szerző saját bevallása szerint mégsem szomorú, sokkal inkább groteszk ez az összeállítás. „Azt akartam megmutatni, hogy ezek a marginalizált emberek is ugyanolyan érző lények, mint mi. Fél tőlük a társadalom, jóllehet nem beszél róla, mint ahogy a halálról sem” – így Veszelka. A figurák kötetben való szereplésük során humorosakká, szánnivalókká, rokonszenvesekké válnak, de semmiképpen sem félelmetesek. És hogy példát is lássunk… A „lírai én” gyakran ül együtt a kocsmában a hamvasztómesterrel, aki olykor panaszkodik, hogy hány holttestet kellett aznap elhamvasztania, aztán hazament, és az asszony perelt vele. Mígnem egyszer görnyedt háttal, sírva találjuk az asztalnál. Meghalt a felesége. Szabadságot vett ki – soha nem tudná megtenni. Döbbenetes dolgok ezek – mondja Veszelka Attila. Mindegyik versnek van valós alapja. Az író legjobb forrásai a saját szégyenei. Aki ezeket önmagában nem találja meg, az örök életében plágiumírásra kárhoztatott – idézi a romániai születésű, Franciaországban élő filozófus, Emil Cioran gondolatait Veszelka. „Ebben a kötetben megpróbáltam megkeresni a saját szégyeneimet. Az ember ezekről általában nem beszél. A művészek se szívesen, mert a szentfazekak rögtön pálcát törnek a fejük fölött. Csak nem tudják, hogy ha az enyém felett törik, a sajátjuk felett is azt teszik” – magyarázta a költő. És mi fért bele a szégyenekbe? Kis butaságok, vagy éppen nagy szégyenek naturalista módon, nem szépítve – így a szerző. Rekviem. „Ülök a parkban az eső után, felkelek, elindulok, és rálépek egy csigára. Állatbarát vagyok a végtelenségig. A csiga még él, de a háza összetört – ahogy erősödik a napsütés, csak idő kérdése, hogy lassú kínhalállal kimúljon. Ezért még egyszer rálépek, hogy megrövidítsem a szenvedését, majd leguggolok mellé, és azt mondom neki: bocsáss meg” – summázza az egyik költeményt a szerző. De az Első csók is groteszk fénybe kerül. Mindenki azt várja, milyen nagy csoda. Készül rá. Majd mikor eljutunk végre odáig, a csókig, egyszerre kiábrándítóak tetszenek az addig oly csábító ajkak… Veszelka leszámolt az elefántcsonttoronnyal. „Volt egy olyan ideám, hogy a szavakkal valami olyasmit kell kifejezni a versben, amit nem is lehet. Olyan asszociációkat, reminiszcenciákat ébreszteni az olvasóban, mint a tiszta zene. Ez sokszor nem érthető – „szavakon túli birodalomnak” hívom. A lányom is kérdezte: ’Apu, olvasom a verseidet, de nem értem.’ Nem baj, kislányom, én se. Most itt, ezek a versek közérthetőek, kicsi, de cizellált történetek, csak egy minimálisan vannak elemelve a valóságtól” – vallott új kötetéről a szerző.
