Béth Hácháim – Az élők háza – 5. rész + FOTÓK, VIDEÓ, PANORÁMA

A szegedi zsidóság a második világháború pokláig kiemelkedő szerepet töltött be a város életében. Számtalan épület, intézmény, irodalmi és művészeti alkotás, gyár őrzi emléküket és kezük munkáját. A szegedi zsidó temető hantjai között sétálva sok érdekes névre és figyelemreméltó életútra bukkanhatunk. Nélkülük, és munkájuk gyümölcse híján minden bizonnyal szegényebb lenne a város is.

A szegedi zsidó temetőben az „aranykor”, a közelmúlt és napjaink számos kiemelkedő alakja alussza örök álmát. A szokásoknak megfelelően a chevra-tagok és a közösség kiemelkedő tagjainak sírja külön parcellában található.

Lőw a főrabbi, Lőw a zsinagógaépítő

A temető ezen részét

Lőw Lipót

(1811–1875) főrabbi – a zsinagógaépítő

Lőw Immánuel

apja – dór oszlopokon álló timpanonos, síremléke uralja. Lőw Lipót az első tudományosan képzett magyarországi rabbik közé tartozott. Hamar felismerte, hogy a zsidóság számára elengedhetetlen a magyarosodás. A német-cseh születésű magyar rabbi, tudós, a zsidóság egyenjogúsítási mozgalmának vezetőjeként szorgalmazta a magyar zsidóság asszimilációját és az egyházi szertartásokon a nemzeti nyelv használatát. A szabadságharcban mint tábori lelkész vett részt, amiért rövid ideig tartó fogházbüntetésre is ítélték. Elsőként kutatta a magyar zsidóság történetét, és ő volt az első, aki zsinagógában magyarul beszélt. Szinte szállóigévé váltak egyik prédikációjának buzdító szavai: „Bátran tehát, barátaim! Honosítsa a zsinagóga a magyart, s reméljük, hogy a magyar honosítandja a zsinagógát!” 1858-ban újraindított folyóirata, a

Ben Chananja

Szegedet egy évtizeden keresztül a zsidó tudomány egyik európai központjává avatta. Szaktudósként nemzetközi hírnévre tett szert a talmudi régiségek tudományában. Közéleti és tudományos tevékenysége révén nagy tekintélyű polgárnak számított, tagja volt a szegedi városi közgyűlésnek is. Amikor 1875. október 13-án elhunyt, az első részvétnyilvánítások egyikét a Lőw család a Torinóban lakó

Kossuth Lajostól

kapta.

Az újkori Szeged történetírója

Nem messze innen áll Kulinyi Zsigmond (1854–1905) fekete márvány obeliszkje. A szentesi születésű hírlapíró előbb jogi tanulmányokat folytatott a budapesti, majd a bécsi egyetemen. 1873 és 1876 között a Szegedi Híradó munkatársa volt, Gelléri Mórral együtt megalapította az Alföldi Iparlapot, 1878-tól a Szegedi Napló főmunkatársaként, majd 1884-től felelős szerkesztőjeként dolgozott. 1891-től a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara titkári pozícióját töltötte be, egyben a Vidéki Hírlapírók Egyesületének elnök-alapítójaként tevékenykedett. Számos kiemelkedő jelentőségű helytörténeti munkát írt, így az 1880-ban megjelent Árvíz után és az 1900-ban napvilágot látott Szeged újabb története mellett – Lőw Immánuellel közösen jegyzett – könyvében (A szegedi zsidók) a zsidóság 1785–1885 közötti történetét dolgozta fel.

A Pick „atyja”

A temető főutcájáról nyíló, bokrokkal, vékony fákkal benőtt sírhelyen álló oszlop jelzi a szegedi szalámigyár névadójának, Pick Márknak (1843–1892) nyughelyét. Kereskedőnek tanult, gabonakereskedéssel foglalkozott, majd 1869-ben üzletet nyitott. Egyik üzleti körútja alkalmából Olaszországban a szalámigyártást tanulmányozta, ezt követően 1883-ban Szegeden olasz szakmunkásokkal megkezdte a téliszalámi gyártását, és 1885-ben megindította a nagyüzemi termelést is. Az üzem vezetését 1892-ben, 50 éves korában bekövetkező halála után, özvegye és annak fivére, Weisz Mihály, majd 1898-ban fia, Jenő vette át. A legidősebb fiú, Pick Jenő – némi családi torzsalkodást követően – 1906-ban vette át teljesen a gyárat. Arra törekedett, hogy modernebb eszközökkel alapvető változást valósítson meg. A két világháború között a Pick gyár a magyar élelmiszeripar egyik legjelentősebb üzemévé, a Pick szalámi pedig világmárkává vált Pick Márk cégnévvel. A zsidótörvények miatt 1942-ben kénytelen volt formálisan lemondani a gyár irányításáról, de továbbra igyekezett beleszólási jogát – ha közvetetten is – megtartani. Csak 1947-ben kapta vissza gyárát, amit megpróbált talpra állítani, mígnem egy évvel később államosították az üzemet. Pick Jenő többet nem lépett a vállalat területére, sőt rövid időre a szegedi Belvárosi mozi alapítójával, Lippai Imrével együtt a Csillag börtönben raboskodott. Az alapító „atya”, Pick Márk síroszlopán még éppen olvasható a felirat, viszont a gyárat a világhírig vezető fia és a családja síremléke a temető nyugati falánál teljesen elvadult környezetben, fákkal-bokrokkal benőve, mohásan olvashatatlanul málladozik. A sors kegyes fintoraként a temető falán túl, a szerb oldalon nyugszik első főkeverője Stojko Obradovič, akivel a máig világhírű téliszalámi végső receptjét együtt dolgozták ki. A ma milliárdos forgalmat bonyolító szegedi húsipari cég számára bizonyára nem okozna nagy gondot az alapítók sírjának gondozása, hiszen a betűk újrafestése, a sírkövek letisztítása, a hozzájuk vezető út kitakarítása alig 100 ezer forintból megoldható lenne. Továbbhaladva számos, romjaiban is csodálatos síremlékre, és családi sírboltra bukkanhatunk. A vékony törzsű fák által sűrűn benőve itt találhatjuk az Újszegedi Kendergyár alapítójának obeliszkjét, tetején a manapság másról híres növény szimbólumával. Nem messze tőle a Pick márkanevet és a gyárat a világhírig eljuttató Pick Jenő és családjának sírja fekszik a bozótban, teljesen elhanyagolva.

Az I. világháború hősi halottai

Az első világháborúban 116 szegedi zsidó esett el. Emléktáblát részükre 1924-ben helyeztek el, amely a régi zsinagóga falán található. A temetőben a kupolás cinterem mellett egy dombon hatalmas fehér kőszarkofág emelkedik, amit 1933-ban a Magyar Királyi 5. Honvéd dandár és a Szegedi Zsidó Hitközség közösen emelt. Alant katonás rendben sorakoznak az első világégés azon zsidó áldozatai, akiket a harctereken nem temettek tömegsírba, hanem hazahoztak szülővárosukba. Az áldozatok ellenére az ellenforradalom egyik központja Szeged lett. A „szegedi gondolat” városában az antiszemitizmus újjáéledt, és ez a magyarországi zsidókat minden korábbinál erősebben érintette. Pedig a szegedi zsidók tevékenyen részt vettek az ellenforradalomban, az antibolsevista szervezetek megerősítésében, és a nemzeti hadsereget is segítették. A két világháború között felerősödött antiszemitizmus az első világháborúban elesett zsidó hősök emlékét sem kímélte. Svoy Kálmán, az 5. vegyesdandár parancsnoka az 1933. októberében a zsidótemető síremlékei előtt, a bajtársainak tekintett hősi halottak emlékére tartott beszéde miatt kényszerült nyugállományba.

Az Anna-kút megálmodója

A temetőben kelet felé folytatva utunkat számos, hajdan impozáns, mára már növényekkel, folyondárral, fákkal benőtt, néhol omladozó családi síremlékekre bukkanhatunk. Itt áll a Milkó-család márványból készült romjaiban is impozáns kriptája. Nevüket – nemcsak a zsidó hitközségi könyvek, mint elöljárót és bő kező adakozót – a Belvárosi híd szegedi hídfőjében álló, színe miatt „Eperház”-ként ismert Milkó-palota is őrzi. Szomszédságában a Patzauer-család tagjai nyugszanak. Szegeden 1925-ben kezdtek hévízforrás után kutatni Pávai-Vajna Ferenc geológus szakvéleménye alapján, majd két évvel később találtak rá a gyógyvízre. A ma is működő Anna-forrás vizét a korabeli leírások és elbeszélések alapján Patzauer Dezső, a Fővárosi Sörfőző szegedi képviseletének vezetője nevezte el lánya után – aki kevéssel azelőtt született, amikor a víz feltört – Anna-víznek. 1936-ban Patzauer találta ki azt is, hogy a vizet szénsavval dúsítva, gyógyvízként hozza forgalomba, de előtte tüzetes vegyelemzést indítványozott. A kedvező szakvéleménye birtokában ajánlatot tett Szeged városának, hogy 25 évre bérbe veszi a forrás most elfolyó fölösleges vizét. Ellenszolgáltatásul felajánlotta, hogy a forrás fölé ivócsarnokot épít, a víz forgalomba hozásáért vállalatot létesít és a bérlet lejárta után mindezt teljes fölszereléssel díjmentesen átadja a városnak. Amikor a terve nyilvánosságra került a heves támadást indítottak ellene. Kifogásolták, hogy a város nem hirdet pályázatot a bérletre, aggódtak, hogy az Anna-víz tönkreteszi a szikvízgyártókat. Végül 1937 márciusában mégis elfogadták a bérleti szerződést. Ennek értelmében Patzauer fölépítette a MÁV igazgatósággal szemközti modern vonalú ivócsarnokát, ahol üvegfallal elkerített részben egy felügyelőnő tartózkodott, aki a vízről és hatásairól adott az érdeklődőknek felvilágosítást. Az ivókúra ingyen volt, az épület fenntartásáról Patzauer gondoskodott. Az egyetlen kérés a vízfogyasztókhoz az volt, hogy számoljanak be az eredményről, amit többen meg is tettek. Egymás után hozták be a víz által kihajtott veseköveket, melyek egy üvegbúra alatt voltak láthatóak. A közelben lévő MÁV-palotát egy ideig a forrás vizével fűtötték, így ez volt Magyarországon az első, geotermikus energiával fűtött épület. 1938-ban a város engedélyt adott arra, hogy a vizet a Feketesas utca alatt fekvő csöveken keresztül a Kölcsey utca 9-es szám alatti töltőüzembe vezessék. A vezeték mintegy 80 cm mélyen haladt. A telep pincéjében két, üveggel bélelt betontartályba folyt a közben lehűlt víz. A mai Anna-kútnál álló ivócsarnokból előbb tejivó, majd borivó lett végül 1962-ben a Szegedi Városi Tanács jóváhagyása alapján közlekedésrendészeti, városrendezési okokból lebontották, mert állapota leromlott és gazdátlanná vált. Ezt követően a kifolyót a gőzfürdő bejárata elé helyezték át. A forrás mai arcát 2005-ben nyerte el, amikor Szeged egyik legjelentősebb forgalmi csomópontját felújították.

A holocaust áldozatai

A cinteremhez közel – egy sírkiváltás során – a munkások szerszámai emberi csontokat fordítottak ki a földből. A szegedi téglagyári gettóban elhunytak földi maradványaira bukkantak, akiket név- és jeltelenül, 1944 júliusának egyik éjszakáján, alig néhány ásónyomnyira hantoltak el ismeretlenek, amikor a gettót felszámolták és a még élőket marhavagonokban a haláltáborok felé indították. Nevük máig ismeretlen, emléküket adományokból készített fekete márványlap és mindig friss virággal pompázó apró kert őrzi.

A temető északi végéhez érkezve egy monumentális emlékmű tornyosul a látogató elé. Az ausztriai Randeggben meggyilkolt 99 szegedi és vásárhelyi zsidó végső nyughelyét jelzi ez a közös sír. Amikor 1945. április 15-én a randeggi Lillenfeld cementárú gyár és a Kerschenbach St-veit kőbánya zsidó munkásait, száz embert az SS-ek legyilkoltak és kifosztottak nem mindenki halt meg. Egyikük, Glück Adolf a lövésektől csak elájult és a rázuhanó testek – gyermekek, idősek – alól másnap ásta ki magát. Sebesüléséből felgyógyulva maga mutatta meg később a tömegsírt, és társai testét, köztük feleségét és lányát Szegedre hozatta. A tragikus sorsú deportáltak halálának jelképéül közös sírba temettette őket, s mementóul kőobeliszket állított föléjük. 1955-ben bekövetkezett haláláig ápolta emléküket, s ma a randeggi mártírok előtt nyugossza álmát. A közös sírhelytől balra a szegedi munkaszolgálatosok emlékműve áll. Márványtáblán sorakoznak azoknak a nevei akiket 1944-ben a szegedi téglagyárba tereltek össze, és végelgyengülésben, betegségben hunytak el vagy – a kegyetlenséget és megaláztatást nem tudván elviselni – öngyilkosok lettek. A randeggi oszloptól jobbra, a temető keleti oldalán egy különleges emlékhely áll. Ide a nácik által megrongált – felgyújtott, levizelt, megtaposott – tóratekercsek és kegytárgyak mellett egy olyan szappant is eltemettek, ami a haláltáborokban elpusztított zsidókból testéből készült. A temető nyugati részén található másik emlékműre, a közeli városok elhunytjainak nevét vésték fel.

A legendás fotós és a kulcskirály

A két világháború között több fényképész is működött Szegeden, de közülük elenyésző számban ismerünk művészi felvételeket készítőket. Ám egyikük, Liebmann Béla (1899–1996) számos felvétele, köztük a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert-sorozata nemzetközileg is elismertté vált. A temesvári születésű Liebmann eredetileg optikusnak és orvosi műszerésznek tanult, majd autodidakta módon sajátította el a fényképezés alapismereteit. 1919-ben jelent meg nyomtatásban az első felvétele Temesváron, ahol lefényképezett egy Zeppelint. 1923-ban telepedett le Szegeden, majd a Délmagyarország szerkesztőségében fotóriporteri állást vállalt. Ezután hét évtizeden át fényképezte a szegedi életet, építészeti fotók, városképek, műemlékfelvételek, portrék jellemezték munkáit. 1931-től a Szegedi Szabadtéri Játékok fotósa lett. Megörökítette a városba érkező színészeket, politikusokat, művészeket, tudósokat. Archívumában közel 250 ezer negatív található, melyek egy részét Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban és Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában, valamint a Magyar Távirati Iroda Fotógyűjteményben őrzik. Munkásságát 1989-ben Szeged városa Pro Urbe-díjjal ismerte el. Több évtizedig dolgozott a „kulcskirály” Rubinfalvi Mihály a Feketesas utcai műhelyében, ahol szinte nem volt olyan zár, amihez ne tudott volna kulcsot készíteni, másolni. Fémipari pályája a Lechner téren álló, európai hírű kisüzemben indult, Hodács János segédjeként. Az 1948-as államosításig itt gyártották a Magyar Királyi Honvédség, a német, olasz, svéd és finn hadsereg számára a legmegbízhatóbb petróleumgáz-lámpákat, valamint a Magyar Királyi Posta részére a telefonpózna tetején viharban is működő forrasztólámpákat. 2007-ben, 90 éves korában bekövetkezett haláláig Szeged egyik közismert és megbecsült polgáraként élt, jellegzetes szivarillattól övezve. Szinte mindenkit ismert, mindenkiről tudott egy kedves történetet, műhelye is inkább múzeumra hasonlított. De nem volt olyan zár, lakat, páncélszekrény, amit ne tudott volna kinyitni, volt hogy akár napokig is küzdött egy-egy szerkezettel, de mindig ő győzött. Mindene volt a foci, a valamikori Szeol-meccsek elképzelhetetlenek voltak nélküle. Temetésén a sírjára tett koszorút másik szerelme, a virágok mellett szivarok borították. A mai Szeged teljesen másként festene a városban megtelepedett zsidóság munkája nélkül, a város nemzetközi híre is kopottasabb lenne, a belvárost nem ékesítené a polgári paloták sora. Itt nyugszanak, ebben a temetőben mindahányan, akiknek híre, és remélhetőleg emléke is túlélte a századok mindent elborító fátylát, a világháborúk gyötrelmeit, a Holocaust értelmetlen borzalmait. „Az Isten haragszik ránk vétkeinkért, az emberek erényeinkért” zsidó közmondás„Ha egyszer Szegedet megkérdeznék, hogy vajon mire a legbüszkébb, legkevélyebb, Szegednek oda kellene mutatni zsidó polgártársaira méltó önérzettel megveregetve mellét: ezeket én változtattam át ilyenekké. És akkor egyetlen főn sem maradhatna rajta a kalap, távol, közel, akárhol, ha Szegedet említenék.” Mikszáth Kálmán, Szegedi Napló, 1879. július 29.Forrás: Szegedi Zsidó Hitközség Archívuma és a dr. Birnfeld Sámuel Könyvtár dokumentumai Lőw Immánuel – Kulinyi Zsigmond: A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig. (Szeged, 1885 – A Szegedi Zsidó Hitközség) Ábrahám Vera: Szeged zsidó temetői. Szeged, 2010 (Kézirat) Gulyás Viktória: A zsidó temetkezési szokások és a gyász
Izraelita temető - Löw Lipót főrabbi síremléke, Szeged