Szerda délután kisütött a nap, így a mutatóba kapott őszi hideget igazi nyárutópillanatok váltották fel – így vezette fel Bombitz Attila, az Osztrák Irodalom és Kultúra Tanszék vezetője azt a Stifter-estet, melyen a 19. századi osztrák szerző Nyárutó című kötetét mutatták be. Adalbert Stifter (1805-1868) osztrák szerző szövegei szuggesztív varázslatot gyakorolnak az olvasóra. Ötvenegynehány elbeszéléséből legalább húsz remekmű – vélte Márton László író, drámaíró, műfordító, a korszak kiváló ismerője, az est egyik vendége, aki a kötet fordítójával, Adamik Lajossal, valamint Elisabeth Peschke osztrák ÖAD-lektorral a Stifter-regény egy részletét is – mintegy „dramaturgizálva” – felolvasták. A mű 1857-ben született, mégis, mint Stifter írásai általában, a legkevésbé sem mondható unalmasnak, Márton szerint a szerző szövegei óriási belső feszültséggel rendelkeznek. Márton László arról is beszélt, ahogy például Andersent, Stiftert is a 20. század második felében fedezték fel. Az osztrák író nem akar nagyívű társadalmi freskót festeni, az ember belső természetét köti össze a külső természettel. Legyen Stifter magyarul
A hagyományoknak megfelelően ezen az őszön is osztrák „leckéket” kaphatnak a Grand Caféba betérők, Ungarn liest Österreich 2011 (’Magyarország olvassa Ausztriát’) címmel a szegedi egyetem osztrák tanszéke, az Osztrák Könyvtár, valamint a Budapesti Osztrák Kulturális Fórum közös rendezvényeként.
Adamik Lajos három évvel ezelőtt kezdett neki a fordításnak. Mint elmondta, hol elővette, hol félretette a szöveget, majd pedig az utóbbi egy évben dolgozott intenzíven rajta, az utolsó fél év pedig kizárólag Stifternek szólt. „Harminc éve tervem, hogy legyen Stifter magyarul, ugyanis nem történt meg a magyarországi recepciója, annak ellenére, hogy a kiadója Heckenast Gustav volt, az összes könyve Pesten látott napvilágot németül” – tudtuk meg Adamik Lajostól. Életében is az egyetlen magyar válogatást Heckenast adta ki a kisprózájából, azután kiment a divatból, feledésbe merült, szórványosan itt-ott egy-egy elbeszélése megjelent, de a nagy műveiből, így például a Nyárutóból soha egy szemelvény sem. „Harminc éve ifjonti lelkesedéssel befaltam ezt az NDK-kiadásban 900 oldalas regényt, és azóta élt bennem ez a terv. Valahogy most jutottam én is idáig, illetve a körülmények így alakultak” – tette hozzá a fordító. Adamik arról is beszélt, a Kalligramm Kiadóval évek óta nagyon jó együttműködést folytatnak, Szigeti László igazgatóval ésMészáros Sándorral, a pesti főszerkesztővel. A közel 800 oldal sok kitartást igényelt, de sok segítséget is kapott a fordító, így például egy salzburgi ösztöndíjat a Stefan Zweig Centre-től. Mikor hazajött, következhetett a lektorálás, amit Bombitz Attila végzett el. Regény ornitológusoknak és rózsatenyésztőknek
S hogy miért is érdemes Stiftert olvasni? Fordítani is kihívás, de az olvasótól is sok türelmet igényel, nagyon le kell lassulni hozzá – talán ez a legszebb benne, hogy ebben a rohanó, zaklatott világban eszményi, utópikus lassúságot képvisel, testesít meg és közvetít. Ha van elég türelme az olvasónak, és bele tud merülni ebbe a lassú álomvilágba, rengeteg szépséggel ismerkedhet meg 800 oldalon keresztül – vallotta Adamik Lajos. „Amit lehetett, elolvastam Stifterről és Stiftertől, a nyelvvel nagyon sokat küszködtem. Próbáltam magamnak is megfogalmazni, miért ilyen iszonyatosan nehéz. A kifejezésmódja egy kicsit régies, kicsit mindig nyakatekert, kimódolt, és nagyon nehéz volt megtalálni azt a nyelvet, ami a mai olvasó számára befogadható, de nem szakad el nagyon az eredetitől” – árulta el a műhelytitkokat a fordító. A vége felől
Adamik bízik benne, hogy lesz még Stifter, mert a kisprózája is majdnem teljesen hiányzik – ott pedig vannak még gyöngyszemek. Elsősorban a komoly nagyirodalom szerelemeseire számíthat az új kötet olvasóközönségként, mellette pedig ornitológusok, rózsatenyésztők, hegymászók, műemlékvédők, művészettörténészek is bizonyára szívesen fogadják majd a kötetet. Ezeket a témákat Stifter ebben a regényben nagyon sok aspektusból, néha igen terjengősen, tízoldalas nagyesszékben járja körül. Adamik Lajos azt is elárulta, a végére sikerült beleszeretnie az ábrázolt világba: „Sokat küszködtem vele, és ez az iszonyú, idealizált romantikus világ sokáig idegesített, aztán a végére valahogy összeállt a kép. A regény felépítése is olyan, hogy minden a vége felől világosodik meg.”