Szegediek Isonzónál és Doberdónál

Szanka József több mint 30 éve gyűjti a katonai régiségeket, ennek jelentős részét az első és a második világháborúval kapcsolatos tárgyak képezik.

Szanka Józsefnek

akadnak olyan ritkaságai, amelyeket bármelyik múzeum megirigyelhetné. Földmérőként kezdett dolgozni, így eleinte az elhagyott tanyákból előkerülő néprajzi vonatkozású tárgyakat gyűjtötte, később azonban már tudatosan a két világháborúra és Trianonra, valamint a magyarsággal kapcsolatos kiadványokra, tárgyi emlékekre szűkítette érdeklődését. Több kiállítást rendezett itthon és külföldön, az újszegedi Rendezvényházban, valamint Erdélyben jelenleg is megtekinthető egy ’48-as vonatkozású gyűjteménye. Otthonában, különböző helyeken, garázsban, tanyán, szobában több mint tízezer kötetet őriz, számos könyvritkaságot, ugyanakkor vannak katonai térképei és kiadványai, főleg a Szegeddel kapcsolatos dokumentumokat tartja nagy becsben. Beszélgetésünk apropója ezúttal mégsem Szanka úr gyűjtőszenvedélye, hanem külföldi kutatásai. Alig több mint egy hete érkezett haza Szlovéniából és Olaszországból, ahol az Isonzó völgyében és Doberdónál hősi halált halt magyar katonák sírjai, emléke után kutatott. – Hét éve járok a Soca (régi nevén: Isonzó) folyó mellé meg Doberdóra, a szegediek által őrzött területekre, ahogy az első világháború idején a legvéresebb ütközetek folytak. A Szlovénia-Olaszország által határolt területnek sok magyar vonatkozása van. A 46-os anyaezred Doberdónál harcolt, a 3. zászlóaljat pedig felvitték az 1320 méter magas Mrzli hegycsúcsra, ami jelentős stratégiai pontnak számított. A békés alföldi lankákhoz szokott, Szegedről és környékéről a magas hegyek közé került katonák mégis vitézül helytálltak a számukra idegen környezetben. A bakák 1915 augusztusa és 1917 októbere között mind a 11 isonzói csatából győztesen kerültek ki, mert képesek voltak megtartani az isonzói front északi szakaszának egyik legfontosabb állását. Kavernákban, sziklába vájt termekben, fedezékekben éltek, amelyek közül nagyon sok napjainkig fennmaradt.

– Úgy tudom, önök is egy ilyen kavernát látogattak meg.

– Igen, az egyik kavernában – ezeket általában hadifoglyokkal építtették – az ott harcoló szegedi katonák egy kápolnát létesítettek. Itt minden év augusztus 16-ához legközelebbi szombaton megemlékezést tartunk hősi halottaink tiszteletére.

Négyesi Lajossal

voltam itt legelőször, aki a Hadtörténeti Intézet munkatársa és a téma kiváló ismerője. Évek alatt a lelkes kis csapattal bejártuk a lövészárkokat, a kavernákat, ágyúállásokat, s most ősszel valószínűleg visszamegyünk a hegyen található temetőbe kutatásokat végezni, ahol a szegedi hősök maradványai nyugszanak.

– Ez még teljesen föltáratlan?

– Igen, nincs megjelölve, Lajos talált róla adatokat levéltárakban kutakodva.

– Lehet tudni, hány katona nyugszik ott?

– Nem, mert több helyre is vitték a halottakat, központi temetőbe, sőt vannak, ahol az olaszokkal közösen hantolták el őket. Ahol majd kutatni fogunk, az egy teraszos része a hegynek, ahova rálátni a szegediek kavernáiból és a Javorca nevű kápolnából. Ez egy gyönyörű festéssel díszített fakápolna, amely a 3. hegyidandár halottainak emlékét őrzi. Az épület mellett állt egykoron a dandár kórháza és temetője. A kápolna terveit

Remigius Geyling

főhadnagy készítette, az építést pedig

Jablonszky Géza

hadnagy vetette. A munkálatok 1916. március elsején kezdődtek és november elsején került sor a felszentelésre. Különleges értékét az jelenti, hogy az építők a 3. hegyidandár összes katonájának nevét fatáblákba égették, akik az itt lezajlott harcok során estek el. A kápolna belsejében ott sorjáznak a falakra erősítve a kihajtható fatáblák, amelyeken 243 név olvasható, osztrák, cseh, román, magyar katonák, vegyesen – a legtöbb, sajnos, a magyar.

– Doberdón mivel találkoztak, fellelhetők még a több mint 90 éve lezajlott véres ütközet nyomai?

– San Michele-ben egy nagyon lelkes amatőr csapattal vettük fel a kapcsolatot, akik affinitást éreznek a múlt ápolása és feltárása iránt. Érdekes módon, éppen a magyar vonatkozású dolgok iránt vonzódtak, nem is az olasz vagy osztrák események, történések érdekelték őket. Teljesen önerőből létrehoztak egy kis múzeumot, ahol a hegyekben és a kavernákban összegyűjtött emléktárgyakat állították ki. Velük közösen ki fogunk takarítani egy kavernát, ami a 46-osoknak volt a parancsnoki bázisa. Megpróbáljuk a különféle szegedi vonatkozású emléktáblákat újrafesteni, hogy méltóképpen lehessen látogatni ezeket a helyszíneket, amelyeket egyre több érdeklődő keresi fel. Hat éve még egyedül voltam, az idén már jött a 46-osok parancsnokának,

Diendorfer Miksa

ezredesnek a két unokája, az egyik Ausztráliából, a másik Vácról. Képviseltették magukat a szlovéniai magyarok, Lendváról jöttek érdeklődők, meg Kecskemétről egy orvos, aki már harmadszor járt itt. Egy barátom, akit ugyancsak megfertőztem, Csíkszentmárton polgármestere,

Gergely András

velünk volt – immár negyedszer. A Hadtörténeti Intézetből Négyesi Lajos hadtörténész, aki ’46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben címmel könyvet is írt az itt elesett bátor katonák helytállásáról,

Óvári Gábor

, aki Szlovéniában katonai attasé volt, és nem utolsósorban Szegedről 14-en vettünk részt az augusztusi ünnepségeken, ahol szegedi gulyással vendégeltük meg az 500 fős közönséget.

– Mennyire tudják az ott élő szlovénok, olaszok, mi történt ezen a vidéken, és milyen magyar vonatkozásai vannak az itt lezajlott véres háborús eseményeknek?

– A legtöbbjük pontosan tudja, melyik kavernában, melyik hegyen kik táboroztak. Meg kell még említeni Caporettót, ahol egy nagyon jó kis múzeum található. 2004-ben Európa legjobb múzeumának választották. Itt 25 perces magyar nyelvű dokumentumfilmet lehet megtekinteni a környéken zajló csatákról, magyar könyvek kaphatók, tényleg minden elismerés megilleti a házigazdákat. Bármilyen segítséget kértünk a kutatásokkal kapcsolatban, maradéktalanul megadták, mindenben a szolgálatunkra voltak.

– Lehet-e tudni, pontosan hány szegedi áldozata volt az isonzói és doberdói csatáknak?

– Nem tudom, most is folyik egy újabb kutatás ezzel kapcsolatban, de biztos, hogy ezres nagyságrendekről beszélhetünk. Mi is szeretnénk egy olyan térképet elkészíteni, amelyen az első világháborúban a szegediek részvételével lezajlott csaták helyszínét tüntetnénk fel város- és helységnévvel, s emellett megjelölnénk azokat a temetőket, ahol bátor szegedi honfitársaink nyugszanak Lembergtől Isonzóig, Boszniában a Visegrád nevű városig, ahol a szegediek átestek a tűzkeresztségen.

– Összesen hány magyar katona veszett oda az első világháború egyik legkegyetlenebb és legvéresebb harcmezején?

– Az isonzói, doberdói harcokban 450 ezer K.u.K.-s és 640 ezer olasz katona esett el a csatamezőkön. Több mint egymillió ember.