Mácsai: A színházaknak mindig nehéz volt

A Szegedi Szabadtéri Játékok musicalprodukciója, a Valahol Európában nem szűkölködik a nagy nevekben, az egyik kulcsszerepben Mácsai Pál színész-rendezőt, az Örkény Színház ügyvezető igazgatóját láthatta és láthatja a szegedi nagyérdemű. Az igazgatóval színházáról is beszélgettünk.

– Simon Péter szerepében érkezett ide a Dóm téri színpadra. A darabról korábban úgy nyilatkozott Béres Attila rendező, hogy a hit újjáépítését is szeretnék vele kifejezni. Ön hogyan éli meg a saját szerepét?

– Egy csavar vagyok a gépezetben, az egyik szerepet játszom. Igaza van

Béresnek

, jó a mű, és értelmezési tartományába belefér az is, amit a díszlet a lerombolt templom metaforáján keresztül kibont. A Simon Péter-alakítást szakmai feladatként élem meg, ez egy jó szerep, kiváló partnerek játszanak velünk, izgalmas számomra, hogy énekelek, és inspiráló minta számomra a film-feldolgozásbeli őskép,

Somlay Artúr

.

– Alapvetően egy igen szomorú darabról van szó, befolyásolja ez a színészt?

– Szomorú, vidám – ezek hatásbeli kategóriák. Nekem azt kell érteni, hogy ez az ember miért szólal meg a színpadon, és miért azt mondja, amit. Azzal nem foglalkozom, hogy egy előadás végső soron dúr vagy moll hangolású, ugyanazt kell csinálnia a színésznek mind a kettőben.

– Általánosságban szólva egyesek magasztalják a musicalt mint műfajt, mások népszerű, könnyed volta miatt kárhoztatják. Mi az ön véleménye?

– A musicalek nagyon gyakran irodalmi alapanyaghoz nyúlnak, amelyeket szükségszerűen lebutítanak, ami fájdalmas számomra, és nehezen viselem. A Valahol Európában nem ilyen, nincs irodalmi alapanyag, egy drámai jellegű filmforgatókönyv alapján készült. Egészen kiváló zenék és dalszövegek hangoznak fel benne. Azt az árnyaltságot, amit a film a képeken keresztül ábrázol, itt a zenében kapjuk vissza. Ilyen módon mellélép az eredetinek, transzponálja azt.

– A szerzői jogdíjak miatt drága mulatság a musical, akik ostorozzák, gyakorta a financiális oldalát is támadják, vagy irigylik.

– Természetesen van itt esztétikai kérdés, de pénzügyi is vastagon. Azt szoktuk irigyelni, hogy a musicalt mennyire drágán lehet eladni. Valóban így van, ugyanakkor roppant drága színpadra állítani is. A musical olyan színházi jelenség, amely képes eltartani önmagát, ilyen módon adófizetői pénzt nem érdemel annyira, mint az, ami nem képes ugyanerre. Ezen még el fogunk vitatkozni ötven évet…

– Tegyünk egy kis kitérőt, milyen évad, milyen bemutatók elé néz most az Örkény Színház?

– A következő évadban hét új előadást tűztünk ki – ez horribilis szám egy kisszínházban. Ebből kettő már tulajdonképpen készen is van: az egyik egy kortárs francia abszurd játék, amit az előcsarnokban játszunk, mint stúdiószínpadon. A másik

Miller

a Pillantás a hídról–ja, ezek ősztől láthatók. Műsoron lesz a Gogol-kortárs

Szuhovo-Koblin

műve, a Tarelkin halála,

Elfride Jelinek

Nobel-díjas, kortárs osztrák szerzőtől a Nóra című Ibsen-mű „folytatását” játsszuk

Zsótér Sándor

rendezésében. Ezután a Peer Gynt következik, amit

Ascher Tamás

állít színpadra. Az évad végére

Shakespeare

Viharja marad

Bagossy László

rendezésében, és

Tankred Dorsttól

a Merlin, avagy a puszta ország, amely pedig

Polgár Csaba

színész-rendező kézjegyét viseli majd.

– A gazdasági válság kapcsán gyakran hallani feloszló társulatokról, nehézségekkel küzdő színházakról. Az Örkény hogy éli meg a recessziót?

– Nehéz, de mindig az volt, és mindig az is lesz – a pénz állandóan kevés. A mi színházunk több mint kilencven százalékos nézettségével szerencsére jóformán tele van, persze jó lenne azt a néhány helyet is megtölteni még, ahol üres a szék. Ez egy művészszínház, viszonylag nagy nézőtérrel, amely megengedi magának, hogy előre tudhatóan szűkebb rétegeket érdeklő műveket mutat be.

– Befogadja a közönség a kortárs darabokat?

– Hogyne. Egyszer minden kortárs volt. Előbb vagy utóbb minden befut, vagy eltűnik.