Anyanyelven mindenki tud, vélik sokan, ezért nem veszik maguknak a fáradtságot, hogy valóban mesterei lehessenek saját nyelvüknek – vallja Wacha Imre nyelvész, címzetes főiskolai docens, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnökségi tagja, akivel a Beszélni nehéz! körök 25. továbbképző táborának megnyitóján beszélgettünk.– Tavaly volt 50 éve, hogy Péchy Blanka Deme Lászlóval elindította a Beszélni nehéz mozgalmat, most pedig a 25. továbbképző táborban vagyunk. Mire sarkallja önöket ez a jubileum? – A 25. év jeles alkalom, olyan életciklus zárása, amikor az ember vissza szokott tekinteni, hogy lássa, honnan indult el, és hova tart, merre kell továbbmennie. Nem lehet becsületesen élni anélkül, hogy időnként lelkiismeret-vizsgálatot ne végeznénk. – Milyen vizsgálatra gondol? – Egyre kevesebben tudják, hogy a katolikus gyónásban létezik egy formula: „sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással”. Ez a mulasztás újabb kifejezés. Az én gyerekkoromban még csak az első három volt. Azonban fontos: mulasztással vétkezünk a legtöbbet, amikor nem tesszük meg azt, amit megtehetnénk. A 25 évre vonatkozó lelkiismeret-vizsgálat azt jelenti, hogy tükröt állítunk magunk elé: vajon megtettük-e az anyanyelvre vonatkozó kötelességünket? Azok az emberek, akik itt voltak-vannak, megtették. – A multimedialitás uralta világban, amikor sokszor közintézmények sem tudják már saját nevüket helyesen leírni, vajon mit tehetünk a nyelvműveléséért? – Nem szeretem a nyelvművelés szót, de hát nincs jobb… Tudniillik nem a nyelvet, hanem a nyelvhasználót kell elsősorban művelni. Azt kell elérnünk, hogy ismerjék a nyelvet, tudják, mi az az eszköz, amivel a gondolatainkat, érzelmeinket kifejezhetjük. Ezen a téren egyre nehezebb helyzetben vagyunk, mert a nyelvet használó tömegek nagy része egyre kevésbé ismeri az anyanyelvét, mert kezdi elveszteni a kultúráját. Az emberi kapcsolatok közhelyekre szorítkoznak, a dolgok megbeszélése helyett csak fecsegés zajlik. Eltűnnek az igazán jól megfogalmazott gondolatok, pedig valamelyik jeles írónk azt mondta, az a gondolat, amelyet nyelvileg nem fogalmaztunk meg, az még nem gondolat, csak az agynak valamilyen irritációja. – Miben segítenek a diákoknak meghirdetett megmérettetések? – A győri Kazinczy-, illetve a sátoraljaújhelyi Édes anyanyelvünk versenyeknek, sőt az összes úgynevezett nyelvművelő mozgalomnak az a nagy erénye, hogy tudatosít bizonyos nyelvhasználatot. A nyelvnek sok funkciója van, ki tudja fejezni a művelt és a „bunkó” ember gondolatait egyaránt, de akkor érünk célt, ha nem „bunkó”, hanem kultúrember módjára viselkedünk, kulturált gondolatokat tudunk az utódainknak átadni, és képesek vagyunk értőn és „értetőn” olvasva átvenni az előttünk járók gondolatait. – Sokat hallunk a tanári pálya inflálódásáról is; megint csak adódik a kérdés, mit tehet ma egy magyartanár? – Egyre kevesebbet tudunk tenni. Ma már nem vagyok gyakorló pedagógus, de amikor még az voltam, akkor is igen kevés eszköz volt a kezünkben. Sajnos nem a magyar nyelvet tekintették a legfontosabb kérdésnek, hiszen – mondták – anyanyelven mindenki tud, idegen nyelven kell tanulni. Csak azt felejtik el, hogy az anyanyelv megfelelő ismerete nélkül az idegent sem vagyunk képesek igazán elsajátítani. Az iskola mint nevelőintézet kezd háttérbe szorulni. A sok okos dolgot hozó média pedig sok nem okos dolgot is közvetít, ami elviszi a fiatalokat a „carpe diem”, a pillanatnyi örömök megragadása felé. Emiatt sok esetben az értékek vesznek el. Itt lenne nagy szerepük a médiumoknak, szórakozva tanítani nemes dolgokat: a kultúrát. Mert a kultúra az, ami a nemzetet összetartja, a kultúra hordozója pedig elsősorban az anyanyelv.
