Júniusi Tiszatáj: A világ legnagyobb költője

Bevallottan személyes elfogultság okán a legújabb Tiszatáj számomra kétségtelenül legizgalmasabb olvasmánya Gáspár György és Kollár Árpád Domonkos Istvánnal készült beszélgetése, melyet a Svédországban élő, vajdasági szerzővel a József Attila-díj átvételekor rögzítettek a Petőfi Irodalmi Múzeum hangstúdiójában.

A legendás újvidéki Új Symposion című irodalmi folyóirat indulását felidézve

Domonkos

visszaemlékezik a kezdetekre: „Volt bennünk egy hatalmas igény a modernizmus, az avantgardizmus iránt. Abban az időben én is, meg

Ottó

(

Tolnai - a szerk.

) azt szerettük, ha nyomát találtuk valaminek, ami rendhagyó, ami nem a tradicionális csermelyben csörgedezik. Rögtön lecsaptunk rá, attól függetlenül, hogy szerb, magyar vagy román volt. Magyar az nem nagyon. Szerb, szlovén és horvát hatások értek inkább minket.” Egy másik helyen már a költészettel való vívódásáról beszél: „Megcsömörlök a költészettől, mert olvasom, kísértem ott kinn is, a Nobel-díjat,

Brodszkijt, Szymborskát

, az egész társaságot rögtön kiveszem és áttanulmányozom, és mindig oda jutok, hogy valami csalás történik a nyugati költőknél, hogy a kilencven százalékuk szemet huny az európai történelem fölött. Nincsen mély hang a zenéjükben, ha van is, az csak olyan ráadás, hát igen, voltak szenvedések, voltak haláltáborok, voltak tömegsírok, meg minden, de ez így nem evidens a költészetben.” A svédeket pedig imígyen teszi helyre: „Amikor

József Attilát

dicsérem kint a svédeknek, akkor mindig azt szoktam mondani, hogy a világ legnagyobb költője. Ilyenkor megijednek, néznek rám, de én ezt komolyan mondom. Nagyobb, mint

Elliot

, mint

Ezra Pound

, azok az emberek, akiket ők nagyra tartanak.”

Kelet-Közép-féle sumák

A másik élvezetes olvasmány a szlovákiai magyar irodalom neves reprezentánsának,

Tőzsér Árpádnak

a naplójegyzetei 1999-ből. „

Fried István

könyvét (Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában) próbálom olvasni. Nézem a címet értetlenkedve: mi az, hogy Kelet-Közép-Európa. Valami vagy „kelet” vagy „közép”. Kelet-Közép-Európa értelemszerűen Közép-Európa keleti részét jelentené, de bizonyos körök szóhasználatában inkább óvatoskodás: nem akarnak Közép-Európát, Mitteleuropát mondani (mert hát ugye az

Friedrich Naumannra

és a „Drang nach Osten”-ra emlékeztet!

Esterházy Péter

és bizonyos kánoncsináló csoportok számára pedig Közép-Európa csak „meteorológiai fogalom”!), de Kelet-Európát sem mondhatnak, mert az meg már Oroszország. Marad tehát a „Kelet-Közép”-féle sumák. Kár, hogy ezt a sumákot Fried István is átvette.” A folyóirat

Pollágh Péter, Kiss Benedek, Orcsik Roland, Turi Tímea

és

Tandori Dezső

verseit közli, a prózarovatban pedig

Ács Margit

Kontárok ideje című, az Ünnepi Könyvhétre megjelent kötetéből olvashatunk részletet.

Podmaniczky Szilárd

kisprózáját egy újabb könyvrészlet követi:

Szabó Róbert Csaba

Temetés este tízkor című kötete a Bookart Kiadónál jelenik meg hamarosan. A Tanulmány rovatban Fried István A magyar történelem – cseh szemszögből című dolgozatában a cseh hungarológus,

Richard Prazák

munkásságát elemzi, a szerző által összeállított teljes magyar történelmet a kezdetektől egészen 2009-ig. „Ezúttal nem vitatémaként jegyzem meg, miszerint a mai Szlovákia sosem volt kizárólag a szlovákok területe, a honfoglalás óta egyes részeken magyarok laktak, más részekre telepítés következtében németajkú lakosság költözött, nem hagyhatók ki az ukránok sem.” A cseh-magyar viszony sem csupán a két országra, nemzetre tartozott, hanem közép-európai vonatkozásokkal is bírt, mint ahogy a joggal kiemelt 1335-ös visegrádi királytalálkozó is fölfogható akként, mint egy virtuális Közép-Európa első tudatos artikulálása, a (mai) visegrádi hármak, illetőleg négyek hivatkozási alapja.

A művészek is besúgók, ugye?

A Kritika rovatban

Fekete J. József

Pollágh Péter A cigarettás című verseskötetét veszi górcső alá, a Szabó Magda-albumról pedig

Gajdó Ágnes

számol be. Ez utóbbi kötetben számos kézirat és fotó látható:

Szabó Magda

egész életét átfogja e dokumentáció, s általa talán közelebb jutunk a feltételezhetően helyes válaszhoz: mi a titka valójában ennek a rendkívüli szellemnek és alkotónak.

Gervai András

Fedőneve: „szocializmus” (művészek, ügynökök, titkosszolgák) című kötete tavalyi megjelenésekor meglehetősen nagy port vert fel. A kiváló filmkritikus vette a fáradságot és hosszú hónapokra beült az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, hogy a végére járjon annak, mennyire volt jelen 1957 és 1989 között a diktatúra titkosrendőrsége a magyar filmesek világában. Nos, nagyon is jelen volt. ”Ezért nem tudunk igazán előrelépni szellemileg, visszahúz minket az eltagadott, az elleplezett, a szőnyeg alá söpört valóság” - nyilatkozta 1992-ben

Szabó István

filmrendező. Mennyire igaz, kár, hogy a saját életére nem érvényes. Mint tudjuk, róla is kiderült ügynök múltja és az, hogy jelentett társairól. A folyóirat Művészet rovatában

Szuromi Pál

közíró, képzőművészeti kritikus érdekes témát boncolgat. Átfogó érvényű kérdéssort intézett néhány ismert szegedi alkotóhoz, fejtsék ki véleményüket, tapasztalatukat arról, milyennek érzik a képzőművészet és maguk helyét, szerepét, megbecsültségét a városban, mennyire respektálja a városvezetés a vizuális és képzőművészeti kultúra érdemi jelenlétét. Nem lőjük le a poént, érdemes elolvasni e tanulságos felmérést, és levonni belőle a szükséges konzekvenciákat.