Olvassam vagy ne olvassam?

Több oka lehet annak, hogy miért olvasunk el egy könyvet. Mert a címe, a fülszövege érdeklődést váltott ki. Mert szeretem ezt és azt a szerzőt. Mert valaki ajánlotta. Ez utóbbi, mióta egyetemista vagyok, igen gyakran megesik velem.

Általában azért ajánlunk könyveket másoknak, mert az jó. Vagy legalábbis érdekes. Ehhez képest most mást kaptam a Vitaminon. Újabb rácsodálkozás a világra, újabb felismerések és tapasztalatok gyűjtése, tessék, Emmácska, nesze neked egyetem, az élet a te tanítómestered. Hétfő este hét óra, Grand Café, Vitamin. Dreff János, Az utolsó magyartanár feljegyzései. A könyvet még nem olvastam, így tényleg azért mentem el, hogy egy kis előzetest kapjak. Meg hát, ugye, első éves magyar szakos hallgatóként a pedagógiai okok is vonzottak, csakúgy, mint egynéhány csoporttársamat. És azt kaptam, amit vártam, de nem egészen abban a formában. Az első sokk: a beszélgetők közül az egyik kedves tanárom közölte, hogy ő ezt az egészet megunta, és úgy jött el, hogy nem olvasta végig a könyvet. Ilyen még soha nem fordult vele elő, de ez meghaladta a tűrőképességét. Akkor ezt már csak el kell olvasnom! A beszélgetés fő kérdése igazából az volt, hogy mi lehet a szöveg célja. Az értelmezésekből azt szűrhettük le, hogy a kutya itt van jó mélyre elásva: annyi cél, annyi mondanivaló van egy regénybe szuszakolva, hogy ez már-már élvezhetetlenné teszi. Az általános nézet, mind a beszélgetők, mind a közönség tagjai között az volt, hogy túl okos ember írt túl sokat, ami nem vezetett jóhoz. Na, ha így, akkor már csak érdekel! Le akar zárni egy korszakot, megnyitni egy újat, és mindezt úgy, hogy az oktatás szempontjából rendszerkritikát ad, s nem utolsó sorban a régiből, a szándéka szerint a lezárandóból hoz intertexteket, nagyon, nagyon sokat. Az eredmény: nincs lezárás, nincs megoldás. A tény: elképesztő műveltséggel rendelkezik a szerző. Majd a szöveg összetettségéről a téma a mai magyartanárokra, az irodalomtanítás helyzetére helyeződött. Ezen a ponton, be kell vallanom, egy kicsit félni kezdtem, hogy az utolsó villamosom nem fogom elérni. Mert ugye a redszerbírálat olvasása a legtöbb embert a saját véleményének kinyilvánítására ösztönzi. Nos, ez az oktatás esetében enyhén szólva is hosszúra nyúlhat. De minden tiszteletem a moderátoré, nem lett ebből egész estét betöltő oktatási stratégiák elleni lázadás, a vezető szerep az irodalomé maradt. Mindent összevetve a beszélgetés vége az lett, hogy nem tudhatjuk, vajon mi nem találjuk-e meg a megfelelő olvasási stratégiákat, vagy valójában nincsenek is olyanok a könyv esetében. Ha pedig az utóbbi, akkor felmerül a kérdés: az utolsó magyartanár épp ezzel hozott újat? Az este végén pedig be kellett látnom, hogy egy könyv elolvasásának okai sokkal összetettebbek annál, mint amit én a Vitamin előtt elképzeltem. Most azért szeretnék olvasni valamit, mert sokaknak nem tetszett. Mert túl sokat akar mondani. Mert mások úgy ajánlják, hogy nem ajánlják, hanem véleményt, kritikát mondanak róla. Tegnap meg is vettem a könyvet, és most megyek, olvasok.