Kép(regény)teremtés á la Rusz Lívia

Fiatalokat és időseket egyaránt a Somogyi-könyvtárba vonzotta az immár második alkalommal megrendezett Szegedi Képregényfesztivál szombaton. A bibliotéka kiállítással emlékezett meg Rusz Lívia, kolozsvári születésű festő, könyvillusztrátor, képregényrajzoló nyolcvanadik születésnapjáról. A Szegedre látogató alkotóval – akinek nevét a mesekönyvrajzok mellett Csipike, „az óriás törpe” figurája tette ismertté – a pálya szépségeiről és nehézségeiről is beszélgettünk.

– A tárlókban látható munkái kapcsán az illusztrációkhoz kapcsolódó élményeiről mesélt, élénken emlékszik még minden művére?

– Meg vagyok hatva, hogy ennyi mindent összegyűjtve és rendszerezve látok itt. Van, amire nagyon jól emlékszem, máson meglepődöm, hogy ezt is én készítettem: egyes munkánál már az sem rémlik, pontosan mikor és kinek rajzoltam.

„Mást nem tudtam volna elképzelni…”

– Ami nem is csoda, hiszen rengeteg munkája, számos kiadónál jelent meg. Mennyire volt könnyű vagy éppen nehéz ez a pálya?

– Mást nem is tudtam volna elképzelni magamnak. Kisgyerekkorom óta csak képzőművészeti irányon akartam elhelyezkedni. Apám nagyon tehetséges volt, sajnos fiatalon meghalt – tízéves voltam –, így nem tudott velem foglalkozni. Nagyon szépen írt és rajzolt. Én egész nap rajzoltam, este mégsem volt igazán elégedett a munkámmal, pedig próbáltam neki megfelelni. Egyszer beíratott a tanárához,

Szopos Sándorhoz

, egy jónevű festőhöz második elemista koromban egy kurzusra, ahol egyedüli gyerek voltam a felnőtt alkotók között. A kurzus végén már édesapám is meg volt elégedve, mikor a kiállításon nekem is szerepelt két rajzom. Akkor kaptam tőle egy festékkészletet, aminek a dobozát a mai napig őrzöm.

– Mégsem Szopos Sándor lett a mestere.

– A gimnáziumi rajztanárnőmmel nemigazán tudtam kijönni, mert iparművészetet tanult, és tollas dekoratív rajzokat kért, amiket én nem tudtam, nem is szerettem csinálni. Egy nap azonban

Kovács Zoltán

helyettesítette őt, bejött az osztályterembe, kitett egy kancsót az asztalra, és azt mondta: ezt rajzoljátok le! Akkor jött el az én világom. Ő volt a képzőművészeti főiskola alapító rektora – és egyébként Koós Károly veje –, nekem ő jelentette a mesteremet.

Fedőlapért cipőt

– Kezdettől fogva keményen kellett dolgoznia?

– Igen. Festészetet végeztem, majd hat év után a diplomamunkám alapján asszisztensként bent maradtam a főiskolán. Azután megszüntették a posztomat, és szabadúszó lettem. Ez

Chauchescu

idejében azt jelentette, hogy kétszer annyit kellett dolgozni ahhoz, hogy az ember a megélhetését biztosítsa. Hívtak a gyermeklapok, beindult a Napsugár, amelynek alapításától külső munkatársa voltam, tavaly előtt ünnepeltük az ötvenéves évfordulóját. Jöttek a román lapok, öt-hat kiadó – nem kis munka kellett ahhoz, hogy rangot is elérjek. Fedőlapokkal kezdtem már másodéves koromban, mert cipőt, vagy épp harisnyát kellett venni. Ötödévesen már izgult az egész intézet, mert „A moldvai csángó népdalok és népballadák” című könyv illusztrálásával

Bene Józsefet

, a dékánt bízták meg, de neki kevés volt az ideje, és azt kérte, a felét készítsem el én. Azután mesekönyv-illusztrációk is jöttek, olyan szinten, hogy meghívtak a bolognai kiállításokra, ahol megismerkedtem a magyarországi alkotókkal, és irigyeltük őket, hogy technikailag milyen szép könyveket adtak ki.

– Ennyire rossz minőségűek voltak a kiadások?

– Nálunk borzalmas minőségűek voltak könyvek. Soha nem gyűjtöttem, sőt meg sem néztem, mikor leadtam egy munkát, hogy azután mit csinálnak belőle, mert fájt a szívem. Rossz volt a papír, akárcsak a nyomdatechnika. Szinte ingyen megcsináltam volna egy könyvet, csak már hozzák ki egyszer szépen.

Nagy nevek illusztrátora

– Nem bánta, hogy a gyerekkönyveknél talált otthonra?

– Nem. Ahogy visszaemlékszem, gyerekkoromban inkább azokat a könyveket szerettem olvasni, amelyekben nem voltak illusztrációk, hanem a saját elképzelésem szerint teremthettem meg azt a világot, amit olvastam. Engem ezen a területen könyveltek el itt is, és Romániában is, mint képregényrajzolót, grafikust. Otthon közel 76-78 könyvet illusztráltam, sok nagy év munkáit, mint

Creanga, Browning, Tolkien

vagy

Benedek Elek

. Eljutottam olyan szintre az egyszerű fedőlapoktól, hogy eldönthettem, milyen munkát vállalok, és milyet nem.

– És akkor most minek vallja magát leginkább? Illusztrátornak vagy képregényrajzolónak?

– Mindkettőnek. A gyerekek a képregényeket és a meséskönyveket is szerették. A Csipike is olyan figura volt, ami képregénynek indult, majd könyv lett belőle.

– Mára elég sokat változott a képregényes univerzum, ismeri-e, figyelemmel kíséri-e a mai amerikai, manga stb. irányokat?

– Üzlet ez már… A 14 éves lányunokámat ez a mangás világ nagyon megfogta, de én nem értem. Mindegyik kultúrának megvan a maga stílusa. Én csodálom ezeket is, elmegyek egy kiállításra, megnézem az ázsiai kultúrák alkotásait. Igen, csodálom, de nem az enyém. Az egy más világ. Az unokám tehetségesen rajzol, de tele van a fala ilyen mangás figurákkal, és hiába mondom neki, hogy „nézz a tükörbe, és nézd meg, milyen a szemed – miért kell olyan nagyokat rajzolni?” – kérdem. De most ez a divat.