Fekete-fehér, igen!

Már rég írtam arról, hogy kevéske szabadidőmben olvasok (is). Bejöttem a hidegről, és megláttam a polcon sorakozó, általam már igen régen olvasott John le Carré köteteket. A zebra dalát vettem a kezembe, melyhez eddig még nem is volt szerencsém. Én balga, eddig nem vettem a kezembe. De most elmúlt a bűntudat, nem hogy olvasom, de írok is róla!

Ajánlom mindenkinek, aki szereti az igényes krimit.

Le Carré

a kémtörténetek királya, ezt bátran állíthatom. A hidegháborút már-már lehetetlenül jól megíró szerző közismert és általam hőn szeretett főhőse,

Mr. George Smiley

után új, de szintúgy precízen kidolgozott, rendkívül összetett emberi tulajdonságokkal rendelkező főhőst kreált A zebra dalában.

Bruno Salvador

- alias Salvo – néha az angol titkosszolgálatnak is bedolgozó tolmácsként éli mindennapjait boldogtalan házasságban. A történet egy új szerelem és egy új munka körül bontakozik ki. Salvo apja ír szerzetes, anyja pedig kongói. Olyan hős ő, akiről a jó krimi olvasója álmodik: tisztességes kisember, aki váratlanul keveredik a nagypolitika érdekorientált világába. Az angol és a francia nyelv mellett birtokában van számos kelet-kongói nyelvnek is, így válik a Kongóban rendet tenni kívánó nyugati hatalmak szinkrontolmácsává. Számos kritika felrója a regénynek, hogy túl tökéletes, túl jó ember a főhős, illetve hogy a regény szereplői igen könnyen osztályozhatók fekete-fehér alapon. De véleményem szerint, mint azt a cím is mutatja, talán ez nem is a véletlen műve. A regény – függetlenül attól, hogy nem a szerzőtől már megszokott hidegháborús eseményeket dolgozza fel – tipikusan a szerzőre jellemző eseménymenetet követ: lassan, de alaposan kidolgozva tárulnak fel az események. A könyv fele ugyanis egy tárgyalás egy ismeretlen szigeten, ahol Salvónak mind a tárgyaláson elhangzottakat, mind az ülések közötti szünetekben lehallgatott beszélgetéseket fordítania kell. A lassan elénk táruló helyzet tetőpontja pedig az, mikor világossá válik számunkra, hogy az, akit eddig a fent említett kategóriákban feketének neveznénk, kiderül, hogy majdnem teljesen hófehérnek mondható, és a tárgyalások célja a nyugat hatalmának terebélyesítése. Szóval nagy bocsánatkérések közepette szeretném tisztelettel elutasítani azon kritikákat a regényt illetően, melyek szerint túlteng benne a bináris oppozíció, és ez rossz. (Mert ugye, lehet érezni, hogy kicsit ez a feltevés is azon alapul, hogy vannak rossz könyvek, meg vannak jó könyvek.) És hogy a dolog még bonyolultabb legyen, a könyv egy új jelentésárnyalatot ad nekünk a zebrát illetően: az egyik befolyásos kongói üzletember zebrának szólítja Salvót, ami annyit tesz: félvér, aki nyugaton és keleten egyaránt boldogulni próbál. A fekete-fehér oppozíció árnyalására, bonyolítására pedig jó példa egy Kongóból Angliába, Salvónak címzett levél részlete: „Tele vagyunk fekete öntudattal, de azért az utcán mindenütt kapni bőrhalványító szereket, aminek egyetlen bizonyos hatása van: a rák. A fiatalabb kongóiak úgy beszélnek Európáról, mint az ígéret földjéről. Szóval úgy vigyázz, ha idejössz, mindenki balfék zebrának fog tekinteni, aki kudarcot vallott odaát.” Szerintem a regény összetettebb értelmezésre szorul, és a megértést jobban szolgálja az, ha inkább azt feszegetjük, hogy a zebra fekete alapon fehér-e, avagy fordítva. És a világszéles hálón e témával kapcsolatban szerzett ismereteim alapján mondhatom, hogy ez a kérdés biológuskörben sem eldöntött. Fekete-fehér, igen, ezt el kell olvasni!