Egy fiú, egy lány

Könnyed olvasnivalóra vágytam, valami ponyvára, ami jó. Gondoltam, itt az ideje, hogy felfedezzem a szegedi antikváriumokat. És mire leltem? Kapcsolatra, legalábbis úgy néz ki a dolog. Mert hát mennyi az esélye annak, hogy egyik kedves íróm, Nick Horby Pop, csajok, satöbbijét teszi le a pultra egy helyes fiatalember, miközben én az Egy fiúrólt, ugyancsak Horbytól.

Szeretem az írásait. A könnyedségen átütnek a saját élményei, a fiatalsága, és nem utolsó sorban az az óriási kutatómunka, amit egy-egy regény megírásához végez. Komoly kultúrtörténeti gyűjtőmunka ez: az időbeli közelsége miatt igen gyér dokumentum áll rendelkezésünkre a ’90-es évek pop és rock műfajairól. Írásai testét számomra az elképesztő objektív ismeret jelenti, melyet egy-egy együttesről, zenei irányzatról megoszt velünk. És a szubjektív élmény adja a lelket, ez teszi igazán személyessé. No meg nem utolsó sorban a nem angol, de mégis szarkasztikus, olykor abszurditásba forduló humor. Na, a fent leírtakat meg is osztottam a fiatalemberrel, aki erre nevetve csak annyit kérdezett, hogy szeretnék-e „egy fiú” után Egy lányról is hallani. A Grandban épp most adják az Egy lányról című filmet, melynek forgatókönyvét Horby írta. Ám legyen, remélem, nem ér megint kellemetlen meglepetés. De most legalább olyan helyre megyek, amit ismerek, szeretek. A film jó, olykor kommerszbe forduló, ám mégis elgondolkodtató. Hallottunk már hasonló történetet: eminens diáklány, aki szerelmes lesz, feladja a továbbtanulásról szőtt terveit, majd a szerelmi csalódás után visszatér az iskolapadba. Ami viszont kitűnő, és véleményem szerint ez egyértelműen a forgatókönyvíró érdeme, (legalábbis regényeit ismerve így gondolom) az, hogy nincs a végén bukás, de eufória és hepiend sem. Nyitva hagyja: döntsd el te, kedves néző, hogy a főhős döntésének örülsz-e. Mi - azt hiszem - egymásnak örültünk a legjobban, és a film utáni társalgásnak. Partnerem is osztotta a véleményem a filmmel kapcsolatban. Vitatkozni csak egyszer kellet az este folyamán, mégpedig a vicces jelenetekről. A humor fő forrása ugyanis a latin nyelv tanulása volt, ami számomra kicsit gagyinak tűnt. Lehet, hogy túl sok latint tanultam ahhoz, hogy nevessek rajta... De unalmas péntek estékre mindenképp ajánlom a filmet. Csak a viccek, na ez a stílus írott formában véleményem szerint jobban átjön. Mert hát az mekkora ötlet, hogy az „átlagemberek átlagérzéseiről” író szerző – akárhol olvastam eddig róla, mindig ezt a szerintem igencsak sarkos értelmezést találtam – főhőséül az Egy fiúról-ban egy olyan embert választ, aki kitalálja, hogy egyedülálló szülők klubjába épül majd be egy fiktív gyermekkel, szigorúan csajozás céljából. És az írott szó számomra itt győzedelmeskedik, legalábbis a humorforrás tekintetében: „Szuper szex, egy csomó egó-masszázs, könnymentes ideiglenes szülősködés és lelkifurdalás-mentes szakítás – kívánhat ennél többet egy férfi? Az egyedülálló anya volt a legnagyszerűbb felfedezés, amiről valaha is hallott. Ragyogó, vonzó, kalandra kész nők ezrei London-szerte! Hát így kezdődött Will Freeman, alias Vigaszhozó Will új karrierje.” Az én kapcsolatom pedig egy róla való beszélgetéssel.