Amiről lemaradtam

Hétfő, 19 óra, Reök-palota, Maladype Színház, Platonov. Volt már szerencsém látni pár előadásukat, még a fővárosban. És vasárnap este örömmel láttam, hogy másnap Szegeden szerepelnek. Zseniális társulat, meg kell nézni őket!

Hétfő délelőtt nyitásra el is mentem a Reökbe, hogy vegyek két jegyet estére, mert ezt meg kell mutatnom Boginak. De sajnos teltház volt, és a pénztáros segítőkészsége ellenére nem kaptam már jegyet. Így elúszott egy újabb élmény, na meg a heti írásom témája. Az utóbbi nem olyan nagy probléma, az előző évben látott előadásaikat bármikor nagyon szívesen felidézem. A teltház pedig az önző elkeseredés mellett azért pozitív élmény is volt: jó tudni, hogy másoknak is tetszik, amit csinálnak. A társulat által színre vitt darabok elképesztő koncentrációt, fizikális igénybevételt követelnek. A rendező, Balázs Zoltán és a színészek a darabok után szívesen maradnak egy jó hangulatú beszélgetésre, ahol a közönség kérdezhet, kritikát mondhat. De az óriási összhangon, - mely látszik a társulaton - és a megdöbbentő nyelvhasználaton, gondolkodásmódon kívül nagyszerűségüket bizonyítja a közönséggel való szoros együttműködés, az improvizációs helyzetek keresése, a nézők bevonása a mű alakításába. A nézők és a színészek közötti kölcsönös kapcsolat a legerősebben a Leonce és Lénában volt jelen, ahol a dramaturgia is a színészek feladata (is) volt, tehát a műhelymunka során, a próbák alkalmával lehetőséget kaptak egy-egy jelenetet úgy színre vinni, ahogyan ők gongolták. És a színész-dramaturgok a rendező hangján keresztül választási lehetőséget adtak a közönségnek, hogy egy-egy jelenet mely változatát szeretnék látni. Ez ám a meta! És ha itt tartunk, megengedek magamnak egy kis személyes kitérőt. A színházat csodálom, de sosem éreztem a magaménak. Ez különösen akkor volt igaz, amikor még nem találkoztam egyetlen alternatív színházzal sem, csak a nagy kosztümös, klasszikus darabokat szinte szó szerint úgy szinre vivő előadásokat láttam, ahogyan azokat könyv formában el lehet olvasni. De utána jött a Krétakör és a Maladype. A befogadás sokoldalú, a darabok előhívják a nézőkből a folyamatos értelmezést, gyakori stratégiaváltásokkal. Mindeközben pedig a darab alakításába is bevonják. A végére az az elégedett érzésed támad, hogy na, ezt megcsináltuk! És persze a részesedés nem jelenti egy pillanatig sem azt, hogy akkor ezt megértettem, hazamegyek, és elfelejtem. Kiváltják az emberből a folyamatos gondolkodást. És amit a Maladype az imént elsoroltak mellett garantál még: a hagyományos színházi elvárásoktól való mentesség. Ez a néző bevonásán túl a viselkedési normákra is vonatkozik. Ami engem illet, jobban érzem magam a „színházban” hétköznapi viseletben, ásványvizes palackkal a kezemben, mint kisestélyiben feszengve, kiszáradt torokkal és a tizenötperces vastapstól fájó tenyerekkel. Úgyhogy készülök ismét az általam szívesen látogatott „színházba” menni, mely ez esetben tulajdonképpen egy kiállítótér, amelyben együtt játszunk és értelmezünk. Úgy néz ki, hogy januárban a Maladype társulat ismét Szegedre, a Reökbe látogat. Lassan meg kell venni a jegyeket. Figaro házassága, Törőcsik Mari vendégszereplésével. Erről most nem maradok le.