(H)arcra fel!

Elmúltam tizennyolc, elsőéves vagyok, bölcsészhallgató. Tervek: olvasott és szorgalmas leszek, hogy művelt és naprakész tudást közvetíteni képes magyartanára lehessek majd egykoron volt iskolámnak, vagy egy hasonlóan nagy múltú gimnáziumnak.

A tények és a tervek közötti most még jelentékenynek mondható szakadék áthidalását pedig a következőképpen szeretném megvalósítani: 1. Elolvasom a kötelező, sőt, az ajánlott olvasmányokat is MINDEN órára. 2. Minden kötelező ELŐADÁSRA (beleértve a lexikális tudást egyetemi tankönyvekből felolvasó oktató óráit is) BEJÁROK, hogy legyenek jegyzeteim. 3. Mindezt úgy szeretném megvalósítani, hogy közben felfedezhessem annak a városnak a kulturális életét, ahol várhatóan öt évet fogok eltölteni. Nem sok, de az első pár hónapra éppen elég feladat. Gondoltam, mivel az első két pont teljesítése viszonylag egyszerű lesz a középiskolában színötös tanuló Emmácska számára, így kezdhetem a hármas ponttal. Vitamin, szerda este kilenc, Grand Café. Van egy biológus lakótársnőm, elhívom, nézzük meg, milyen. Ráadásul éppen a nyári olvasmányélményeim legütősebbikéről, Garaczi László "Arc és hátraarc" című regényéről lesz szó. Kíváncsi vagyok, hogy a véleményem mennyiben tér el a szakemberekétől. No meg érdekel az is, hogy a beszélgetésen elhangzottak alapján Bogi, biológus barátném elolvassa-e a regényt. Valahogy ez a nagy baj manapság, mondják a Vitaminon: túl sznobok vagyunk mi irodalmárok. Arra mondjuk, hogy jó könyv, amit csak mi tudunk elolvasni. Természetesen ez a mondat máris elnyeri Bogi szimpátiáját. Az enyémet meg az, ahogyan összevetik a regényt Ottlik "Iskola a határon"-jával, egy másik nagy kedvencemmel. Ottlik iskolájával ellentétben manapság már nem csak a katonaságot megjárt férfi a férfi, hangzik el. Van benne valami, azt hiszem. A regény egy radikális, ám - elmúlt évszázadunk történelmi hátteréből tanulva - mégiscsak megfogadandónak tűnő javaslatot közvetít, miszerint a rendszert nem túlélni kell, hanem kijátszani. Egyik kedves tanárom szavaival élve „Garaczi regényében aki nem intézte el, hogy leszerelődjön, az köcsög”. S valóban, jut eszembe erről: lehet, hogy az egyetem intézményéhez sem a legmegfelelőbben álltam hozzá. Hazafelé menet Bogi elkéri a könyvet, amit sikerként élek meg. Én pedig meggyőzöm magam – s tegyük hozzá, barátnőm támogatja az ötletemet – hogy tervezetem kettes pontját kihúzom a listáról. Nem az iskolapad tanít, hanem amit olvasok és tapasztalok. Erre jöttem rá ma este. De döntésem jogosságára Garaczit hozom fel érvként: „Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy.” Úgyhogy belevetem magam az irodalomba, no meg a szegedi kulturális életbe alázattal...