Bonyolult rendszerek

Szombat óta az foglalkoztat, hogy hol ér véget egy rendszer, és hol kezdődik a másik. Mikor lehet azt mondani, hogy szabad vagyok? Miben áll egy rendszer bukása vagy felemelkedése?

Elmélkedésem kiváltója

Polanski

Szellemíró című filmje, amit két csoporttársammal szombat este néztünk meg a Grandban. Ez egyébként újabb pozitív megerősítés volt, hogy jó várost választottam továbbtanulásra: a Belvárosi moziban és a Grand Caféban is hemzsegnek a jó filmek, bár sajnos - vagyis a mozilátogató szempontjából azért mégiscsak szerencsére - a nézők nem nagyon nyüzsögnek. A Szellemíró tipikus Polanski-film: a lassan kibontakozó történetet az utolsó öt perc besűríti, felpörögnek az események, és a végén jön a döbbenet. Nem csalódtam, azt mondhatom. A film utáni borozásunk alatt arról beszélgettünk, hogy bizonyos értelemben a megfigyelő, titkosügynök-téma eléggé lerágott csont, a művészetnek bármely ágáról is legyen szó. A tétje viszont a „megcsináltságon” áll vagy bukik. Lehet újat, megdöbbentőt alkotni, még mindig nincs minden megírva, azt hiszem. A filmben az váltotta ki a katarzist, hogy az egykor szabadelvű, az egyetem alatt politizáló szereplőről derül ki, hogy ő áll minden megfigyelés, botránykeltés hátterében. A mi kelet-közép-európai kultúránkban háromperhármasnak is nevezhetnénk… Érdekes a nyugati és a keleti rendszerek közötti párhuzam.

Leventének

, a csoporttársamnak épp az nem tetszett, ami nekem nagyon, hogy mindezt a legvégéig nem is sejtettük, csak az utolsó snittekben derült ki, hogy milyen elképesztően bonyolult tud lenni egy rendszer megfigyelőhálózata. A következő héten sem eveztem könnyedebb vizekre: a Grand Caféban Lengyel Szolidaritás emléknapok voltak. Sajnos a szemináriumaim miatt csak a kedd esti kerekasztal-beszélgetésen tudtam részt venni, ahol egyik kedves tanárom is mesélt a mozgalom magyarországi fogadtatásáról.

Galamb György

arról beszélt, hogy rá kellett jönniük: a mozgalmat a munkásosztály indította, épp az, akit a rendszer fő bázisaként tartott számon. Az értelmiség, a „rendszerellenesek” csak később csatlakoztak.

Balázs Mihály

a mozgalom megindulásának másnapjáról beszélt: eljutott a hír hozzájuk, és nem voltak szavak, csak döbbent csend.

Takáts József

tette a legmegdöbbentőbb kijelentést, amiben a beszélgetőtársak egyetértettek vele: nem is mertek arra gondolni, hogy ennek egyszer vége lehet az ő életük során, csak arról mertek álmodozni, hogy finomul, enyhül a rendszer. Hát, ilyen volt ez, nem mertek még csak nagyot álmodni sem… Hazafelé menet viszont a sok megrendítő dolog után könnyedebb témába vágtunk, és arról beszélgettünk, hogy ezekről az emberekről kiderült: már egyetemista korukban jó barátok voltak, és a barátság azóta is tart. Kortárs írók, költők, egyetemi tanárok… nagy emberek. Ez nálunk is lehet így? Valószínűleg nem: olyan fokú információs társadalomban élünk, ahol egy e-maillel elintézzük a személyesnek szánt dolgainkat, valahogy nekünk már nem kell éjszakákra összeülnünk. Ami nem éppen nevezhető helyes iránynak. De ami talán a legjobban összetartotta ezeket az embereket, az pont a rendszer, amiben élniük kellett értelmiségiként.