Rozsdamentes zaj – Stainless a klubban

Ahogy elnézem, a manapság alakuló underground zenekarok kínálatát, az érzésem a következő: csak szaporán jelentkező tolófájások révén képesek valódi, sajátos hangzást szülni. Túlságosan tagoltak a hazai műfajok – alter, metál, punk –, kéne még egy kis penész az érleléshez. Persze izgalmas péntek esténként lemeózni, mi a helyzet a kis szegedi klubok gyéren megvilágított színpadain.

A nyár elején adta debütáló koncertjét a Stainless nevezetű banda – székhelyük Makó, innen csak egy lazább köpésre fekszik – szóval Szeged, Fészek klub – kezdő lépések. Tanúja lehettem a hangolásnak, mialatt (a főleg) haverokból verbuválódott közönség áramlott befelé. A srácok belőtték a felszerelést, bontottam egy sört, a hanghullámok rezgésbe kezdtek. Ránézésre (hangszereikkel felfejlődve a színpadon) kottára megegyeztek a mai alter, illetve grunge-bandákkal (valaki verbális gránátként el is sütötte mellettem, hogy az énekes tiszta „grunger” – ami azért rúgott az agyamon egy brutálisat). Az első három szám igencsak hidegen hagyta a közönséget, mintha féltek volna kilötykölni sörüket, mintha a zenekar félt volna dögösen a húrok közé csapni. Kissé nyikorgott a gépezet (rozsda? – szóvicc, bocs), első performansz, a megnyerő lendület híján volt, nagy lassan beindult, miután az alkohol nem az üvegekben, hanem a gyomrokban hullámzott.

A gitáros-énekes,

Rozgonyi Viktor Cobaint

idéző fehér köpenyben adta elő magát – az erősítője be is halt rögtön, s ha már itt tartok, a kihangosítás jellemzően primitívre sikerült, zárójel zár, bár a hangzásuk fülbemászó, kár, hogy kellemetlen leheletű szatír módjára – a gitárok visítozva elszállnak – a dobból olykor semmit se hallani. Persze ennek ellenére a srácok, ahogy bírták, generálták az élő zene kataklizmáját – Viktor hangja kellően nyers és gyalulatlan volt ehhez. Alter bandától simán elvárható módon a szöveget ugye nehezen érteni (korábban olvastam párat, intenzív 30Y hatást tükröznek). Néha a dalokkal egyenesen hazabeszéltek, értem itt a Nirvana-feldolgozásokat (Rape me) és a White Stripes-tól a Seven Nation Army-t – konkrét beismerő vallomás zenéjük származásáról. Ennél a dalnál a publikum reakciói már hosszan kitartott ovációvá izmosodtak. A gitárriffek ötletesek voltak ugyan, de egy (zömében saját) szerzeményen belül nem sok változást mutattak. Állandósult a benyomásom, miszerint „Ez tök olyan, mint a…” – azért ez nem feszegette az élvezhetőség határát, majd kinövik. Idővel. Közben a reflektorok szűk sávban skáláztak a pódiumon, a 30-40 embert számláló tömeg szívizomként (DU-DUMM) verte a taktust folyamatosan, hála a dobosnak, aki metálorientált külsővel és ízléssel szokatlan látványként tornyosult hátul – bizarr volt a kemény ütem. A lábdob iszonyú jól szólt, a basszgitár szintúgy – a kettő együtt egy kalasnyikov torkolattüzére hasonlított (záró szám: Bónusz track). Summázva az impressziókat: a Stainless egy alaposan összeszokott csapat, habár enyhe akcentusban játszanak még, lesznek profibb szinten is, érzem. Eddig csak a lelkesedés tapogatja az akkordokat, ami kell is, enélkül fix, hogy fogna rajtuk a tucatbandák korróziója.

Berényi Csaba