Kékítőgolyó – Thealter-blog: negyedik nap

„A darabban életem négy valós helyszíne vonul fel, amelyekhez különböző emlékezetes események kötődnek: a börtöncella, a szerzetescella, a pszichiátriai kórterem, a párizsi cselédlakás. Azonban ezek a szobák mégis mindig ugyanazok, olykor csak a színük változik, a hangulatuk, a bennük történő események és emberek, de a szobák alapjában és formájában mindig ugyanazok, és az ürességet szimbolizálják. A forma üresség, az üresség forma. Önmagam cellája. Ez a külső világ belsőségessé válik. Végül mégis mindig önmagam cellájában vagyok.”

Ismét kapaszkodnom kell az előadó ajánlójához, ennél többet én se mondhatok el. Csak amit láttam. Láttam egy filmet, amelyben

Szakonyi Györk

a pszichiáterével beszélget a színpad mögé vetített vásznon, és láttam ugyanennek az árnyjátékát is. A filmben megismerjük Szakonyi gyermekkorát, szüleit és tűzoltó nagyapját is. A huszadik századi zsidó családok minden frusztrációja végül a táncos sorsára vetül. Így aztán sok táncelemet nem várhattunk el, és nem is kaptunk. A négy rövid mozgásjelenet borzasztóan szikár, felkavaró és esetlen. Talán csak egyetlen dolog, amivel az előadást a fesztiválhoz kapcsolhatom, az a Szakonyiak genetikailag kódolt szőkése, mely élesen szemben áll Tolnai kötödésével a szülőföldhöz. Amíg Szakonyi és felmenői elszöktek, Tolnai mindvégig maradt. Melyikhez kell nagyobb bátorság, teszi fel a kérdést a darab. Nem vagyok hivatott válaszolni rá. „hársfák a nagy esőben / szaladunk feléjük / alumíniumbögrékkel”*

Szakonyi Györk: Marginális - szólóest

Petró János

* Tolnai Ottó: Versek