Kékítőgolyó – Thealter-blog: hetedik nap
„…agyonvert ám akár baudelaire koldusa…”
Nincs mitől félni. Színházat sokféleképpen lehet „csinálni”, lehet díszletekkel telezsúfolt színpadon remek színészekkel, tökéletes játékkal, lehet zenével és szemet gyönyörködtető tánccal és lehet úgy is, hogy négy ember kiáll a mikrofonok mögé. Ez utóbbi a szöveg igazi ünnepe, a tökéletes találkozás.
Az Andaxinház négy színésze ezen az estén a székekhez szegezte a Zsina nézőit. Semmi mást nem használtak ehhez, csak saját hangjukat és a szöveget. Mintegy negyven percig hihetetlen összhangban elmondva, elénekelve, koponyáján elkopogva, beleordítva a csendbe. Így esett meg, hogy rezzenéstelen, templomi csendben ülte végig az a párszáz szerencsés néző az előadást, aki bevállalta ezt az éjszakát. Nagyon pontos, nagyon fegyelmezett és feltűnően alázatos játékával a fiatal színészek megérdemelték a hosszú vastapsot. S a szavak ünnepe rövid szünet után folytatódott, néhány fiatal szegedi zenész és az Andaxinház művészei a többszörös születésnapra tekintettel (nem igazán tudnám elismételni
Balog József
okfejtését, de érdekes, a matematika szabályain túlmutató számolgatással bebizonyította, hogy húszéves a MASZK, a Derevo és az Andaxinház is, bár igazából úgy tűnt, hogy egyik sem annyi), a türelmes és kitartó nézők még egy ajándékkoncertet is kaptak. Szép este volt, a koncert önmagában is megállta helyét, az Andaxinház pedig bizonyította, értékes produkciók születnek az úgynevezett VI-os kategóriában. „…vagy csupán csak annyit mondjon / (a fogszabályzó finom pengéinek köszönve / kissé pöszén) hogy: kuss…” *
Andaxínház: Nincs mitől félni – kórusszínház
Petró János
* Tolnai Ottó: A vers lám
