Gyökkettővel a siker felé

Egyre több fellépést és nyilvánosságot kap az eddig csak bajai körökben ismert Gyökkettő zenekar. A 2005–ös alakulása óta több taggal is frissült banda énekesét, Szabó Benedeket (képünkön balra a második) kérdeztük zenészi múltjáról, jelenéről és jövőbéli elképzeléseiről.

– A Gyökkettő előtt más zenekarokban is játszottál. Mennyiben tartod előrelépésnek ezt a felállást?

– Annyiban mindenképpen, amennyiben a kronológia előrelépést jelent; nyilván öt-hat évvel ezelőtt nem voltunk olyan jók, mint most, de persze még mindig bőven van hová fejlődnünk. A Gyökkettő is megélt már egy-két tagcserét, az eredeti felállásból például már csak én maradtam, de a mostani garnitúra szerencsére véglegesnek tűnik.

– Az internetes oldalatokon szerepel egy olyan mondat, hogy a zenekar feloszlott. A legutóbbi koncerteteken pedig még olyan bejelentés is elhangzott, hogy a közeljövőben akár az MR2 Petőfi Rádióig is eljuthat a zenekar, ami pedig már országos ismeretséget jelentene. Melyik az igaz?

– Mindkettő és egyik sem. A zenekar tavaly nyáron valóban hiátust jelentett be, nem tagadom, szóba került a befejezés is, de télen újra elkezdtük érezni, hogy azért jó lenne ezt tovább csinálni. Az MR2 kapcsán csak annyit, hogy persze, mindenki szeretné ott hallani magát, de ehhez egyrészt jó dalok és megfelelő minőségű felvételek, másrészt sok-sok szerencse is kell.

– Mi kell még az óriási adag szerencsén kívül egy tehetséges, feltörekvő, ámde komolyabb hátszéllel nem rendelkező zenekarnak itt Magyarországon, hogy igazán befutottá váljon?

– Először is mindenképpen le kell szögeznem, hogy ha az ember igazán akarja és valóban tehetséges, semmiképp nem fog árnyékban maradni. Lehet, hogy nem ő lesz az új

Lovasi

vagy

Kiss Tibi

, de olyan nincs, hogy minden klappol, csak egy vélt vagy valós "hátszél" hiánya miatt mégsem jön össze semmi. Itthon szeretünk mindenért másokat hibáztatni, ha nem sikerülnek a dolgok. Rá kell feküdni, csinálni kell. Lehet, hogy hosszú évekig elkerüli az embert a siker, de az igazán elhivatottak ráteszik az egész életüket. Én erre képtelen lennék, de a Gyökkettő példája is jól mutatja, mennyi ideig tart, amíg a nevesebb zenekaroknak egyáltalán mond valamit a nevünk.

– Milyen stílusú zenét játszotok? Van konkrét „példakép”, amire szeretnéd, hogy a Gyökkettő hasonlítson?

– Ha nálunk valaki gitáralapú, dallamos zenét játszik, elkerülhetetlen, hogy a kilencvenes évek alternatív héroszaihoz hasonlítgassák, ami nem is baj, mert azt jelenti, hogy ez a szcéna létezett, létezik, hatása a mai napig igen erős - ettől függetlenül nyilván senki nem szereti, ha azt hallja az emberektől, mennyire "Kispálos" vagy "Quimby-s" a zenéje. Vannak bevett fordulatok, sablonok, amiktől nehéz megszabadulni, de ha már erről beszélünk, akkor a Gyökkettő inkább külföldi zenekarokból táplálkozik - furcsamód olyanokból, amiket már nagyon régen nem hallgatunk.

– Mondanál 1-2 példát?

– Szerintem a kötelező Pixies, Sonic Youth-vonal nálunk is megvan (utóbbi inkább élőben), de az olyan, egyszerű struktúrájú dalokat író gitárzenekarok is hathattak ránk, mint a korai Feeder, esetleg egy kicsit a Black Rebel Motorcycle Club. Dalszerzés közben az ember nem igazán gondolkodik ezen, soha nincs olyan, hogy tudatosan ennek vagy annak az előadónak a stílusában próbálok írni - a végeredmény egyébként is borzalmas lenne.

– A dalszövegeket közösen írjátok? Van frontembere a zenekarnak, vagy demokrácia van?

– Egy zenekar nem lehet demokratikus szerveződés. Egyszerűen képtelenség lenne. Mindig kell valaki, aki mondjuk a dalszerzés során kimondja a végső szót. Az persze előfordulhat, hogy a szervezői-frontemberi feladatokat valaki más látja el, mert ő csinálja jobban. A Gyökkettő dalszövegeit egyedül írom, a zene nagy részét is, de nagyon jó zenészekkel vagyok körülvéve, úgyhogy mindenki ötletelhet. Igazából frontember is vagyok, de csak azért, mert annak idején, amikor saját számokat kezdtem írni, muszáj volt kiállni a közönség elé, és csinálni a cirkuszt. Nem vagyok született performer, ellenállhatatlan karizmám sincsen, nekem meg kellett tanulni, lépésről lépésre. Még bicegek kicsit, de sokat fejlődtem.

– Melyik dal áll leginkább közel a szívedhez?

– A legtöbben általában kitérnek a válaszadás elől, mert az ember tényleg nem kifejezetten szereti saját magát hallgatni, de nekem régóta a "Június" a kedvencem; talán azért, mert a dallamát már tizennégy évesen kitaláltam, mégis kellett hozzá hat év, mire dal lett belőle.

– A legnagyobb koncertélményed a Gyökkettővel?

– Szoktunk néha az öcsémmel (a Gyökkettő zenekar dobosa) hülyéskedni, hogy a Gyökkettő már örökre Armstrongos előzenekar marad a nagyobb nevek előtt (az Armstrong Klub a legkedveltebb bajai koncerthelyszín), és valóban ellustálkodtuk kicsit a dolgokat mostanában, viszont a tavaly nyári búcsúkoncert-féleség felejthetetlen élmény, egészen megható volt - pedig mi nem vagyunk különösebben szentimentálisak.

– Baja nem az a pezsgő, fiatalokkal teli egyetemi város, mégis szinte már hagyománya van itt a „garázszenekaroknak”. Minek köszönhető ez szerinted?

– Én azért egy kicsit ellenkeznék: a kétezres évek elején valóban megindult egy folyamat - ami mostanra egy picit talán lelassult -, de előtte nagyon sokáig alig volt saját számokat játszó zenekar a városban. Szerintem az internet nagyon sokat segített abban, hogy egyre többen kezdtek bele a zenekarosdiba, mert látták, hogy nem lehetetlen. Mondjuk csajozni már nem lehet vele úgy, ahogy a hatvanas-hetvenes években, de azért még mindig izgalmasabb például a szolfézsnál (amit pedig nem kéne elbliccelni...).

– Mik a jövőbeli terveid a zenéléssel? Hol láthatunk titeket legközelebb?

– Igazság szerint mindannyian túl vagyunk már azon, hogy a befutásról álmodozzunk, viszont nem is állunk ellen. Úgy érzem, mostanában történt valami a zenekarral, jobban is játszunk, "egyben vagyunk", szájról-szájra terjed a híre, hogy van itt Baján egy egész jó kis banda. Meglátjuk, mi lesz belőle. Legközelebb március 27-én, a 30Y előtt lépünk fel, természetesen az Armstrongban.

Illés Attila