A szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámai tagozatára járt Badár Sándor, az iskola után 12 évig a vasútnál dolgozott, először bakterként, majd forgalomirányítóként. A stand-up comedy kiváló művelője és utánozhatatlan karakterszínész. Sajátos humora, rögtönzései és nem utolsó sorban jellegzetes figurája a kortárs magyar film izgalmas alakjává tette. Badár Sándorral a profizmus és amatőrizmus határáról és arról is beszélgettünk, hogy valójában egy gyógyító erejűnek tartja munkáját.– Végül is minek tartja magát, profinak vagy amatőrnek? – Úgy indultunk el mind a ketten Szőke Bandival, hogy volt egy tanult mesterségünk, a színészet, amit nem főiskolai fokon, hanem középiskolában szereztünk meg. Amikor első alkalommal megjelentem a színészi pályán, nem jött be a dolog. Vidéken egészen másképpen lehet elhelyezkedni színházban. Én fiatalként akkor másként láttam a világot, így nagyon nem is izgatott ez a fajta élet. Ennek volt köszönhető, hogy egy civil foglalkozást választottam magamnak, a vasutat. Szőke ugyanígy, mert ő szobafestő-mázoló lett, levizsgázott és egy biztos megélhetést szerzett magának. El is váltak az útjaink, de mégis összehozott bennünket újra a sors, mert mindketten amatőr filmezéssel kezdtünk el foglalkozni. – Mi a véleménye az showder-srácokról? – Ez egy nagyon érdekes munka, kiváltságos dolog úgy színpadra lépni, hogy nincs saját főnököd, nincs olyan, aki a mondataidért a felelősséget vállalná, de egyben borotvaélen táncolás is, mert itt nagyot lehet esni. Azoknak a srácoknak, akik ezt vállalják ilyen fiatalon, ez egy óriási lehetőség. Kapnak műsoridőt és színpadi teret, de ezzel ugyanúgy tudni kell élni és tudni kell kezelni is. Aki ebben a szakmában, ebben a műfajban hosszú távon képes megállni a helyét, arról valóban azt kell mondjam: valamit tud. – Ennyi év szereplés után milyen a kapcsolata az emberekkel?– Van amikor célzottan, van amikor csak spontán odajönnek hozzám, de emiatt soha nem éreztem magam felsőbbrendűnek. Bennem nem okozott olyat, mint amit látok egy-két kollegán, akik egy kicsit távolságtartóak a közönségükkel szemben. Mivel én a profizmus és az amatőrség határán állok, talán jobban fel tudom ezt dolgozni. Ha másképp viselkednék, másképpen ítélnének meg az emberek, és nem biztos, hogy lenne közönségem. Ez a legjobb út számomra, amin járok, nem is szeretnék rajta változtatni. – Merrefelé vezet ez az út, mik a megvalósítandó célok? – Nagyon sok minden van még a tarsolyban, és mindig is vonzottak az újdonságok. Ennek volt köszönhető, hogy elindultunk külföldre a magyar ajkúak között terjeszteni a stand-upot. Minél többször jutok el ilyen környezetbe, annál jobban érzem, hogy milyen hálás feladat ez. Magyarországtól több száz, vagy akár több ezer kilométerre a kinti magyaroknak mesélem a hazai helyzetet, és ők pontosan értenek mindent. Ekkor döbbenek rá, hogy ők sokkal többet foglalkoznak velünk, mint mi velük. Kicsit magasztos, amikor kint vagyunk, éppen ezért nagyon izgalmas, hogy mennyire tudom őket megnevettetni és a hétköznapjaikból mennyire tudok ünnepet varázsolni. De pont a stand-upon keresztül jutottam el a könyvíráshoz is. Eddig már három közös könyvünk jelent meg Horváth Jancsi barátommal: a Jappán, az Ámerika és a Közép-Európai Kalandok. Ha egy-két éven belül beindul a gazdaság, és újra jut pénz kultúrára meg filmekre, egy olyan színes filmpaletta tud majd létrejönni, aminek én is részese lehetek. – A színpadi munkában, a poénokban mennyire jelenik meg a valóság, illetve mennyi a fikció?– Ezek abszolút valós történetek, mert nincs értelme a fikciókon gondolkodni. Az élet mindig ad egy fordulatot, mindig tart egy görbe tükröt, egy olyan lehetőséget, amit ha az ember tud vele élni, ki is tudja használni. Nem kell poént gyártani, az ott hever az utcán, csak le kell tudni hajolni érte. Most szembe kell mennem a poénokkal, mert nekem utazásra van szükségem, kalandok és társaságok kellenek. Nekem most ezeket a kalandokat kell megkeresnem. Az első negyven évem adott annyi kalandot, amiből meg tudtam alapozni a saját magam történeteit. A közös utazásaink Szőkével adtak olyan meghatározó élményeket, amiből táplálkozni tudtam. Most új kalandok kellenek, hogy a következő negyven évre is jusson valami. A humorista agya egészen másképpen jár, mert mi a negatívból is azonnal pozitívumot próbálunk gyártani. Ami pedig pozitív, az meg egyenesen a színpadra való. Azt szoktam mondani, hogy itatóspapír agyam van, csak felszívja a sztorikat, amiket adott pillanatban megpróbálok belőle kicsavarni. – A színpadi ünnepnapok mellett hogyan látja az országot, milyenek a hétköznapjaink? – Nagyon sok helyre járok fellépni, és úgy látom, hogy nincsen már kontraszt, lassan mindenütt szegénység uralkodik. Mondhatnám az is, hogy az én feladatom innentől kezdve egy gyógyító munka. A depresszióból valahogy ki kell rángatnom az embereket, vagy legalább egy kis gyertyalángot kell odatennem, hogy melegebb legyen, egy kicsit szebb legyen a világuk. Én úgy gondolom, hogy ez már nem a mélypont, hanem már felfelé megyünk. Nagyon bízom abban, hogy fel tudunk állni. Éppen a legjobbkor történt egy változás. Akik most az ország vezetőivé váltak, azokat én nagyon komoly embereknek tartom ahhoz, hogy kivezessék az országot a bajból. Orbán Viktort egy korrekt politikusnak találom, és egy olyan személyiségnek, aki más országban is igen elismert és a közvetlen munkatársai olyan emberek, akik komoly politikát tudnak képviselni, vagyis képesek az országot határozottan képviselni. Azt érzem, hogy az utóbbi években a határozottság hiányzott hazánknak. Ha ezen az úton haladunk tovább, ezzel a következetességgel, akkor merem remélni, hogy a magyar gazdaság magyar gazdagsággá tud válni. A magyarok hitéről pedig nem kell beszélni, hiszen ha más nincs, az mindig van. Hallgassa meg a Badár Sándorral készített hanganyagunkat!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.