A 81. Ünnepi Könyvhétre megjelent Hász Róbert, a Vajdaságból 1991-ben Szegedre áttelepült író, a Tiszatáj szerkesztőjének negyedik regénye „Júliával az út” címmel, a Kortárs Kiadó gondozásában. A szerzővel új alkotásáról beszélgettünk.– Ha valaki eddig Hász Róbertet olvasott, biztos lehetett abban, hogy egy sajátos misztikummal találkozik az írásaiban. Legutóbbi regényében viszont ez háttérbe szorul. – Nincs teljesen kiiktatva a misztikum, például az öccs a bátyját látomásban éli újra. Arról van szó, hogy ebben a regényben nem a misztikumon, hanem a sorsokon van a hangsúly. Hogy a regényt idézzem, „…az emberi sorsok, akár az évszakok, folyton ismétlődnek a földön, ugyanazok a szerepek járnak körbe-körbe, csak a személyek váltakoznak, akik eljátsszák azokat.” A Délvidékről származom, a történet is ott játszódik, az elmúlt évtizedek talán adtak elég okot arra, hogy a sorsok egy kicsit megkavarják az embereket. Sorsok ismétlődnek ebben a regényben, a nagyszülők kálváriája után a főhősnő végigéli azt, amit az anyja már korábban megélt. – A helyszín ihletettsége tehát adott volt, és a történet? – A regény valamennyi figurája valós szereplő. Ha Füst Milán nem írt volna már olyan címmel könyvet, hogy „A feleségem története”, akkor ennek a regénynek azt adtam volna. A szerb katonatiszttől kezdve Hermina nénéig létező karaktereket vonultatok fel, persze a sorsokat és a neveket felcseréltem, de lényegében a feleségem családjának történetéről van szó. – És a figyelmes olvasó talán a szerzőt is felfedezheti… – A narrátor sorsa, aki a volánnál ül Júlia mellett, kicsit az enyém is, a saját katonaélményeimet szőttem bele ebbe is, mint annak idején a „Végvár” című regényembe. Ez a regény úgy kezdődött, hogy valahogy beugrott a tenger… A „Végvár” jön elő újra, de minden misztikum nélkül: érezhető a határ menti világvége-hangulat, de ez a valóság. A férfiszereplő története az én másfél évem a tengeren, de ugyanakkor a regény végénél beleszőttem ebbe a figurába egy számomra nagyon kedves vajdasági költő sorsát, Domonkos Istvánét, aki még a nyolcvanas években otthagyta a Vajdaságot, elment Svédországba favágónak, és soha többé nem írt verset. Azt mondta, rájött, hogy a szavak életveszélyesek. Ő nem is jött haza. Általa is kicsit vajdasági sorstörténet lett a regény: akit éltem, beleírtam. – Feladatának is érzi, folyton visszanyúlni a szülőföldjéhez?– A Vajdaság sokáig nem köszönt vissza a műveimben, de ahogy telnek az évek, ahogy egyre többet vagyok itt és nem ott, úgy kezd valósággá válni. Mikor Sándor Ivánnal beszélgettem, kérdezte, miért nem írok a gyerekkoromról és a szülőföldemről, mire én azt mondtam, hogy engem távoli tájak vonzanak, misztikus-fantasztikus történetek. Ő azt felelte, meglátod Robi, ahogy öregszel, úgy fognak visszatérni azok az élmények, amelyek elől most menekülsz. Mert a gyerekkor mindig utolér. – Érdekes a cím, befejezetlen mondatot sejtet. – Mikor leadtam a kéziratot, a kiadó első reakciója az volt, hogy miért nem írjuk inkább úgy a címet, hogy „Úton Júliával”, vagy az „Út Júliával.” Én viszont azért ragaszkodtam az eredeti elképzelésemhez, mert ez egy befejezetlen cím. Ez nem pusztán egy autóút Júliával, hanem egy időút is. Most fordítják franciára és talán olaszra is a regényt, és a fordítók itt akadtak meg, mert az indoeurópai nyelvek nem feltétlenül tudják így visszaadni. Ez a cím azonban fontosabb volt számomra, mint bármelyik másik regényemé.
