Színtiszta zene: Budapest Blues Fesztivál

A blues zene a többségnek nem más, mint az öreg, deltavidéki bluesman bánata egy szomorú dalban. Majd még egy dalban. És a két dal egymás után sokszor olyan egyforma, hogy nehéz különbséget tenni közöttük. A magyaroknak a blues

Hobót

jelenti, de ha talán jobban elmerülünk a zenei kínálatban, csupa nemzetközileg is elismert zenészt találhatunk itthon. Ugyanúgy, mint más európai országban, itt is van egy blueskedvelő réteg, ami magas színvonalon műveli, érti és hallgatja, vagy épp csak figyelemmel követi a bluest. Igazából ez az országszerte bujkáló kisebbség a tél beálltával bevonul a maga kis barlangjába, és tavasszal újra előbújik, majd elárasztja a klubokat és fontosabb bluesrendezvényeket. Mert legyen az bármilyen zene, mindegyik műfajra igaz az, hogy az emberek lemezjátszójába szeretne költözni, vagyis egy biztos helyet birtokolni a szívünkben. És ez a bluesra különösen igaz. S nem olyan szögletes, mint amilyennek gondolhatnánk. És nem is olyan végtelenül egyszerű. Ebben a zenében ott rejlik a gyógyír a szomorúságra, és az erő, amivel zenébe lehet önteni az igazi boldogságot. A hatodik Budapest Blues Fesztivál pedig csak megerősített az érzéseimben. Aki nem jött el, az bizony több órányi színtiszta zenéről csúszott le. Igényes válogatást kaphattunk a tengerentúl előadókból és a hazaiaktól. Fellépett

Pribojszki Mátyás

, az ország egyik elsőszámú szájharmonikása, s a

Herfli Suli

írója, aki ez alkalommal a Los Angeles-i

Kellie Ruckerrel

osztozott a színpadon és a harmonika szólókban. A délután még csak lézengő közönség férfi tagjai ekkor már sűrű tömeget alkottak az első sorokban. Azért a látvány tényleg megdöbbentő volt, hiszen nem csak egy vagány külsejű énekesnő foglalta el a színpadot, hanem egyben egy fenomenális szájharmonikás.

pedig újra történeteket mesélt, valódi gyöngyszemek voltak a dalai és a magyar közönség imádta. A zenekara igazi fátyolként ereszkedett a csarnokra, hiszen olyan életérzést kaphattunk tőlük, ami az angol dalszövegek ellenére is érthető, érezhető volt. De talán nehéz is lenne nem szeretni egy olyan ausztriai előadót, aki kiválóan beszél magyarul, és az évek során rengetegszer hallhattuk a kis klubokban, és nagy zenei fesztiválokon. Ezzel szemben a blues másik pólusát adta aznap este

Ian Siegal

, aki szintén gyakori vendég Magyarországon. Az angol zenész a fesztivál egyik legnagyobb meglepetése volt hiszen legutóbb 1-2 éve láttam őt élőben, a most már a blues, rock és funk stílus legnagyobbjainak stílusjegyei keverednek saját előadásában. Ott van benne

Howlin Wolf, James Brown

és

Tom Waits.

Kicsit talán olyan volt, mintha a 80-90-es évek

Mickey Rourke-ja

most gitárt ragadott volna bokszkesztyű helyett és az egész Petőfi Csarnokot addig ösztönözte volna, míg egytől egyig járnak a lábak a ritmusra, a mind táncolják és érzik a bluest. A Texas Flood power trió kora este, „fesztiválindító” zenekarként juthatott volna arra a sorsra, hogy a kezdetekkor még gyér közönség figyelmét elkerüli. De ez ebben az esetben meg sem történhetett. A koncertjük nagyon markáns, vérbeli rock/blues volt, jóértelemben véve szinte arcon ütötte a közönséget. A zenekart legutóbb 2007-ben láttam Szerbia egyik legizgalmasabb zenei találkozóján, a Voxstock Fesztiválon. Akkor még annyira nem rugaszkodtak el a texas blues műfaj meghatározó alakjától,

Stevie Ray Vaughantól

. Bár a texasi legenda hatása mai napig markánsan hat rájuk, de mostanra kikristályosodhatott mindenki számára, hogy jóval több van bennük feldolgozások előadásánál.

Nenad Zlatanović

gitáros és énekes olyan orgánummal bír, ami bizony jelentős teret tölt be egy hatalmas csarnokban is. Fel sem tűnt valójában, hogy nem a déli, kopár Texasból repültek hozzánk – egy olyan közegből, ahol a csapból is blues folyik – hanem... Szerbiából.

Az idei Budapest Blues Fesztiválra a magyar vonal mellett a vérbeli Chicago füstös, húzós dallamai is becsempészték magukat. Deitra Farr, az est blues dívája nem csak déli blues hangjait hozta el Budapestre, hanem egy olyan kor légkörét, amiről csak olyan énekesnők tudnának mesélni, mint Diana Ross vagy Mahalia Jackson. Itt nem számított ki honnan jött, csakis az, hogy ki mit tudott nyújtani a közönségnek. Ne feledkezzünk meg róla, hogy nagyon szerencsések vagyunk, amiért ilyen koncertekből csemegézhetünk évről-évre. Használjuk ki a modern technika lehetőségeit a jó cél érdekében és keresgéljünk jó zenekarok, zenék után. Legalábbis erősen el lehet gondolkodni, mikor egy bevásárlóközpontban a Jacksons 5 albuma egy doboz cigarettánál, vagy egy csomag keksznél is olcsóbb. A nagybevásárlások után vagy előtt mindig akad egy könyvkereskedés, vagy dvd-ket és cd-ket árusító bolt. A zene pedig gyógyír. És talán nem is olyan drága hobbi, mint egy családi nyaralás külföldön. A blues pedig a legjobb gyógyszer - John Lee Hooker szerint is. http://www.matyaspribojszki.comhttp://www.ripoffraskolnikov.comhttp://www.iansiegal.infohttp://www.texasfloodband.comhttp://www.myspace.com/deitrafarr