Sebestyén Márta: Dalból van a lelke

Június 28-án Szegeden járt Sebestyén Márta, Liszt-, Kossuth- és Prima Primissima díjas népdalénekesnő, aki a Sófi József a Szegedi Tehetségekért Alapítvány meghívására, a Sófi-ösztöndíjak ünnepélyes átadójára érkezett, majd egy szegedi papucskörutat tett. A művésznővel hagyományról és népdalról is beszélgettünk.

- Szegedi papucsban érkezett ide, és meglátogatta Rátkai Sándor papucskészítő mestert is, a lábán is Rátkai-féle papucsot visel?

- Így van, sok évvel ezelőtt itt vettem a Dóm téren, emlékszem, éppen az István, a király előadása volt, és a mester kirakta a portékáit. Annyira gyönyörűnek találtam, muszáj volt megvennem, de sokáig nem mertem rendeltetésszerűen használni, kincsként őriztem. Mígnem egyszer az jutott eszembe: mindenféle idegen vackokat hordunk, pedig van hazai, szegedi papucsunk is. Azóta megfelelő öltözékkel rendszeresen használom. A szegedi papucs is olyan kulturális érték, amit jobban meg kellene becsülni.

- Népi hagyomány, népművészet, de akár beszélhetnénk a néptáncról, a népköltészetről, vagy speciálisan a népdalról is - manapság alapvetően kétféle vélekedést lehet megfigyelni: az egyik, magát többnyire értékmentőnek vagy hagyományőrzőnek nevező csoport ápolja és - reménysége szerint - terjeszti, továbbörökíti a népi kultúrát; mások viszont azt mondják, hogy szép dolog ez a hagyományőrzés, de annak művelése már-már inkább szubkulturális jelleget ölt.

- Ezekhez a tudományos meghatározásokhoz én nem igazán értek. Én ebben, a népi kultúra szeretetében nőttem fel: számomra ez olyan, mint a levegő, vagy a víz - szükségem van rá minden nap. Magamnak is dúdolok, énekelek, enélkül nem tudok élni. Ha énekelek, talán hitelesnek tűnik, hogy én nem szerepelek: gondolatokat közlök ezzel a zenével. Gyönyörű szép kifejezési eszközök a dalok, ránk jellemzően, ugyanakkor egy másik nép is megérthet minket a zenén keresztül, nyelvtudás nélkül is, és ez benne a csodálatos.

- Mi ennek az oka?

- A népzene olyan érzelmeket és olyan üzeneteket hordoz a múltból, amelyeket igazán kár lenne azért eldobni, mert valaki kitalálja, hogy szubkultúra, vagy éppen máshogy címkézik. A hetvenes évek elején elindult a táncház-mozgalom, akkor is mindenki károgott, nacionalistának, hippinek stb. nevezve a művelőit - én akkor voltam fiatal diáklány, és boldogan jártam oda, akkor találtam meg az életemet meghatározó embereket,

Sebő Ferit

és

Halmos Bélát

, akik a mai napig társaim ebben a hivatásban, amit kimondhatatlan boldogsággal művelek. Nem papolni kell, hanem az örömét átadni. És ha bárki élményszerűen találkozik ezzel, akkor már nem azon kezd gondolkodni, hogy szubkultúra-e vagy sem, hanem beépül az ízlésébe, és azt formálja, örül neki és használja - mert ezeket használni kell, úgy mint a papucsot.

- Örök kérdés: mit lehetne tenni azért, hogy visszahozzuk a hétköznapokba a népi kultúrát?

- A hétköznapok médiájában ezek a dolgok tökéletesen hiányoznak. Rossz a hovatartozáshoz való hozzáállásunk is: egy görögnek például a saját kultúrája egyáltalán nem ciki, és nem cikizi le saját önnön görögségét, annak nemzeti szimbólumát, hiszen az az övé. Boldogan zenélnek együtt, és nincs fújolás, „parasztozás", nem lesz pártpolitikai kérdés a nemzeti hovatartozás. Ez van nálunk teljesen elrontva. Nem is tudom, hogyan lehetne ezt orvosolni. Talán mindig a gyerekekben lehet bízni, mert ők még ártatlanok, velük érdemes a legjobbat, a legszebbet megismertetni, mert az megül a lelkükben, ha azt egyszer megkapják. És onnantól biztosan meghatározza az életüket, ízlésformálóvá, értékrendteremtővé válik. Szeretem az olyan koncerteket, amelyeken több generáció van együtt: a nagymama ölében ott ül a kisunokája, és közös élményük keletkezik ez által.

- És ez elég?

- Ha megtapasztalják a közösségteremtő, ízlésformáló erőt, akkor nagyon nehéz már kitörölni az emlékeikből, vagy eltolni a gagyi felé. Mert ma már ezzel a veszéllyel állunk szemben: az elgagyiasodás a legnagyobb rémálom, ami minket fenyegethet. Rémülten nézem a két gyerekemet, hiszen most élik érzékeny tinédzseréveiket. De azt gondolom, hogy amit kisgyermek koruktól kaptak tőlünk, az biztosan megmarad bennük és egyszer nagyon fontos lesz, ha nem is most, akkor később, mikor maguk is apák lesznek, és saját gyerekeiknek kell majd valamit átadni. Akkor fognak rádöbbeni, mi mindent kaptak a nagyanyától és tőlem.

- Mit szólt a Sófi-alapítvány felkéréshez, hogy a szegedi egyetem tehetséges hallgatóinak ön adja át a díjakat?

- Nagyon meghatódtam a kéréstől, és kicsit meg is ijedtem. Az egyetemet úgy képzeli az ember, hogy csupa nagyon okos ember áll, szigorúan néz és egymás kezét szorongatva diplomákat adnak át: hogy kerül ide egy népdalénekes, aki egy egészen másfajta lény, akinek dalból van a lelke?

Sófi József

azonban annyira kedves levélben bizonygatta, hogy pontosan az lenne a díjazottaknak az igazi ajándék, ha olyan kézből vehetnék át a díjat, aki egész életében azzal foglalkozhatott, amit nagyon-nagyon szeretett, és bemutathatja, hogy ha valaki kitartóan dolgozik valamiért, ami az álma, akkor azt meg fogja tudni valósítani.