Szent Iván-napi szokások: Játék a tűzzel

A szent Iván napjához (jún. 24.), illetve a Keresztelő Szent János ünnepéhez fűződő rítusok szinte egész Európában ismertek. A néprajzi szakirodalom viszont csak hipotézisekkel felelhet arra a kérdésre, hogy a pogány kori magyarságnak voltak-e nyári tűzgyújtással kapcsolatos ünnepi szokásai, melyekhez a Szent Iváni-tűzgyújtás kapcsolódhatott.

„A valószínűség az, hogy ilyen szokásaik voltak.

Ibn Ruszta

és más források megemlékeznek a pogány magyarok „tűzimádásáról", de hogy a tűzzel kapcsolatos szertartások napfordulókhoz vagy más időponthoz kapcsolódtak - erről semmi adat nem szól." (

Dömötör Tekla

) Történeti források tanúskodnak viszont arról, hogy Keresztelő Szent János ünnepe az V. században vált általánossá. Az egyház által használt

Szent János

név mellett napjainkig makacsul él a szlávos

Szent Iván

, ami azt támasztja alá, hogy igen régi átvételről van szó, lehet, hogy a magyarság még a népvándorlás ideje alatt megismerkedett a névvel és a hozzá fűződő szokásanyaggal, egy biztos: a Szent Iváni tűzgyújtás a délszlávok egyik közös kultúrkincse. A nevek keveredését és a szokás gyakorlását pedig nagyban befolyásolta az egyház, mégpedig azzal, hogy a tűzgyújtáshoz kapcsolódó hagyományt néha pogány babonának nevezte, máskor meg szentesítette. A júniust sem véletlenül nevezték valamikor Szent Iván havának. Erre a VIII. században

Bod Péter

református lelkész eképpen adja meg a magyarázatot: „Miért nevezték Szent Iván Havának? Bizonyosan nem egyéb az oka, hanem ez: mivel Keresztelő Sz. János napja ebben a Hónapban esik, Jánost pedig a Magyarok régen mondották Joánnak, Ivánnak, és így Jánosról nevezvén van Joánról az Hónapot, az Iváni nevezet maradott rajta." A falu végén, a határban zsupkévéből, szalmából, gallyakból tüzet gyújtanak (Róheim Géza szerint a hegyháti járásban, Baranyában szűz legény kívántatik hozzá), illatos növényeket, virágokat füstölnek rajta, amelyeket egyébként gyógyításra is felhasználnak (bodzát, orgonát, ökörfarok-kórót, ürmöt...), ezután kezdődik a lányok, legények rituális tűzugrálása, amelyhez Szent Iváni-éneket énekelnek. (A sorrend nem mindegy, mert a hiedelem szerint a boszorkány előbb rontja meg a lányokat, mint a férfiakat.) Az ugrás sikerének mágikus jelentőséget tulajdonítottak, ilyenkor ugyanis a lányok férjhezmenésére is jósoltak. Volt, ahol mezei virágokból kötött koszorút is dobtak a tűzbe, s aki ki tudta kapni belőle az égő koszorút, nem maradt pártában, mint ahogy az sem, akinek a padlásablakba akasztott koszorúja valamilyen úton-módon eltűnt. A palóc lányok tűzgyújtás után a legényekkel a kenderföldre mentek, s ott egyenként a kenderbe heveredtek. Úgy tartották, amelyikük után a kender felállt, egy éven belül férjhez megy, illetve megházasodik. A lányok a kender segítségével 9 napon belül azt is megtudhatták, „melyik fajtából való" lesz a férjük. Ha a sötétben összekötött 2 szál kender virágos, legény, ha magos, özvegyember. A tüzet nemcsak átugrálták, meg is taposták, hogy pokolvar ne keletkezzék a lábukon, sőt az állatokat is áthajtották rajta. A tűzbe gyümölcsöket is dobáltak, pl. a sült almát gyerekek kapták, hogy egészségesek maradjanak: Szeged vidékén a fog- és hasfájás orvossága volt. Az az anya, akinek kisgyereke halt meg, Szent Iván-nap előtt nem ehetett gyümölcsöt, mert a mennyországban ezen a napon osztja ki a fejadagot Szent János, s akinek az anyja idelent evett, nem kaphat belőle. Csongrádon azt tartották, a tűzbe azért kell almát dobni, hogy az elhunyt rokonoknak is jusson. Róheim Géza 3 momentum összefonódásával magyarázza a Szent Iván-nap szokásait: az egyik a katartikus, azaz valami bajtól való szabadulás, a másik a termékenység, a harmadik a mimetikus, amikor a kívánt eredményt utánzás révén biztosítják. A neves néprajzkutató szerint az egészben a szexuális szimbólum a legerősebb, mert ha a kenderben hempergés ugyanaz, mint a koszorúk kikapkodása a tűzből, mint a leányok, legények ugrálása, akkor az egész ünnepi szokásanyag tulajdonképpen nem más, mint - „játék a tűzzel".