Papucsnéző körút Sebestyén Márta népdalénekesnővel

Vasárnap tartották a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Karának diplomaosztó ünnepségét, melynek keretében a Sófi József a Szegedi Tehetségekért Alapítvány díjait is kiosztották. Az alapítvány a díjátadóra eddigi hagyományainak megfelelően most is a magyar kulturális élet egyik kiválóságát, Sebestyén Márta, Liszt-, Kossuth- és Prima Primissima díjas népdalénekesnőt hívta meg, aki szegedi papucsban érkezett, és papucsnéző körútra indult.

„Nagyon meghatódtam a felkéréstől" - mondja

Sebestyén Márta

a Sófi-alapítvány megkereséséről, melynek lényege, hogy olyan kiválóságokat hívjanak meg az ösztöndíjátadóra, akik pályája példa és ösztönzés lehet a díjazott hallgatók számára. „Az egyetemet úgy képzeli el az ember, hogy csupa nagyon-nagyon okos és szigorú ember körében kapják a diplomákat a végzősök... Hogy kerül ide egy népdalénekesnő?" - meséli mosolyogva a művésznő

kezdeti dilemmáját, amely azonban hamar elszállt, és a vendégek még ízelítőt is kaphattak Sebestyén Márta páratlan művészetéből a díjkiosztó ünnepségen, ahová a művésznő stílszerűen szegedi papucsban érkezett. A kedves kis „topánkákat" még

Rátkai Sándor

szegedi papucskészítő mesternél vette Sebestyén Márta annó a Dóm téren. „Annyira gyönyörűnek találtam, hogy meg kellett vennem, de sokáig nem mertem rendeltetésszerűen használni: hosszú éveken át takargattam, bebugyoláltam selyempapírba; időnként elővettem, cirógattam, mint valami kincset" - vallja be a művésznő. „Azután egyszer csak arra gondoltam: mindenféle idegen holmikat hordunk - például kínai vagy indiai papucsot, pedig van nekünk gyönyörű szegedi papucsunk is, vajon miért nem jön ez vissza a divatba? Elővettem, és elkezdtem használni; mostanában minden hozzá illő öltözékhez felveszem" - teszi hozzá. Legutóbb Görögországot is megjárta benne. „Török bugyogót viseltem hosszúfeketekaftánnalés sárközi gyönggyel a nyakamon, amihez amúgy is papucs dukálna" - sorolja Sebestyén Márta. Mint mondja, mindenki megállította Janina utcáján Ali pasa palotája előtt, hogy honnan jött, és megjegyezték, milyen szépen találnak egymáshoz ezek a holmik rajta. „Olyan érzés benne járni, mintha repülnék: habkönnyű, vajpuha, gyönyörű - igazi mestermunka" - szól elismeréssel Sebestyén Márta a szegedikumról.

Rátkai mestert is felkeressük, de előbb betérünk

Sallay Tibor

kézi cipész és papucskészítő műhelyébe - innen származik ugyanis az az új pár papucs, amelyet Sebestyén Márta ajándékba kapott a Sófi-alapítványtól. S ha már itt vagyunk, sebtében méretet vesznek a művésznő lábáról, hogy kaphasson még egy szegedi csodát ajándékba a műhelytől. A cipészmester felesége,

Sallayné Csikós Zsuzsanna

elmondja: most volt az első alkalom, hogy egy ilyen hírességgel felvehették a kapcsolatot, és nagy megtiszteltetésnek érzik a lehetőséget azért is, mert Szeged, illetve a szegedi papucs hírét viszi a művésznő a világba. „Maradjon már valami, ami magyar, és legyen Szeged híres másról is a Dóm tér, a paprika és a szőregi rózsafesztivál mellett" - válaszol Sallayné Csikós Zsuzsanna arra a kérdésemre, miért tartják fontosnak őrizni a szegedi papucs „receptjét". Mint mondja, főleg külföldiek érdeklődnek a lábbelik iránt. Nemrég vettek részt egy budapesti turisztikai kiállításon, ahol sok külföldi érdeklődővel találkoztak, főleg a japánok kedvelik a kézimunkával készült dolgokat. Az itthoni fizetőképes kereslet talán nem akkora, kevesebben tudják megfizetni a különleges papucsot, ezért sokszor megveszik az olcsóbb kivitelezésű, műanyag talpas változatot - számol be Sallayné Csikós Zsuzsanna. Bár nem nagy különbséget tartanak a kettő között, de a kézimunka időigényesebb, és a bőr alapanyag is drágább. Az egyéni igényeknek megfelelően körülbelül 16 ezer forintba kerül egy pár papucs, és már készítenek bőr felsőrésszel is, ami 18-19 ezer forint, attól függően, hogy mennyire „problémás" lábról van szó, hiszen méretre is tudnak készíteni lábbelit.Azt is megtudjuk, hogy a papucs eredeti felépítésén az idők során kicsit változtatni kellett, egy kis szög ide, egy varrás oda, így ugyanis sokkal tartósabb a lábbeli.

Ezután pedig Felsőváros következik. „Baj van, nem tudok pompont szerezni - nem készítenek már" - panaszolja Rátkai Sándor papucskészítő mester. Mint mondja, azelőtt mindig kapott a gyárból annyit, amennyi kellett. Hiába, változik a világ. A bársonyt is Amerikából vették most már, és az is olyan, hogy az ember fél papucsot készíteni belőle, mert szétmegy, mielőtt megcsinálja - legyint a papucskészítő mester. Rátkai bácsi sok mindenről tud mesélni: 80 év, hetente átlagosan negyven pár papucs - ezek jelentik pályáját, kemény és dolgos munkája eredményét. Hogy összesen hány párat tesznek ki a számok, ha összeszorozzuk, lehet számolgatni, de Sebestyén Márta csak annyit mond: ha egymás mellé tennénk a papucsokat, Újvidékig érne a sor. A művésznő elmondja: mindig szerette volna egyszer felkeresni Rátkai Sándort, mint a szegedi papucskészítés „utolsó mohikánját", és elmondani, milyen hálás neki, hogy őrzi ezt a szép hagyományt. „Meg kellene őt becsülnünk és jobban kellene az ő nevét ismernünk, hiszen érdemes lenne ezt a szép papucsot a fiatalok és nők között újra elterjeszteni" - véli a művésznő.

Sebestyén Márta művésznővel készített külön interjúnkat a későbbiekben olvashatják a SZEGEDma.hu-n.