Kultúra

Lackfi János: Élő irodalom, nem érinthetetlen szövegek

Lackfi János: Élő irodalom, nem érinthetetlen szövegek

2009. június 12., péntek
Lackfi János: Élő irodalom, nem érinthetetlen szövegek
lackfijanos1

A könyvhét keddi vendége volt Lackfi János, író, költő, műfordító, szerkesztő, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, számos más munkája mellett ezidáig hét gyermekkönyv szerzője. A könyvhéten Vörös Istvánnal közösen írt Apám kakasa című kötetét mutatta be, erről, valamint magáról a könyvekről és az irodalomról is faggattuk Lackfi Jánost.

- Itt vagyunk az Apám kakasa című könyvének könyvheti bemutatóján, és a Somogyi-könyvtár gyerekkönyvtárából érkezett ide. Hogyan fogadták a gyerekek az új verseskötetet?

- Nagyon jó volt a hangulat. Először is vidéken, Szeged környékén kezdtük a kötet bemutatását, Zákányszéken két osztály, összesen mintegy hatvan harmadik-negyedik osztályos gyerek, Balástyán pedig közel 150 érdeklődő kiskamasz, ötödik-hatodik-hetedik osztályosok gyűltek össze az iskola tornatermében. Szegeden pedig második, harmadik és negyedik osztályosokból 120 gyermekkel találkozhattunk.

- Vörös Istvánnal közösen írt új kötetükben klasszikus magyar gyermekversek átírt változatait publikálták. Hogyan ragadhatjuk meg pontosan ezeknek a versikéknek a műfaját?

-

Gálvölgyi János

, aki Budapesten bemutatta a könyvet, úgy fogalmazott, hogy ezek paródiák, és tulajdonképpen igaza is van, hiszen ő ilyen szemmel nézi a kötet. De nem mindegyik átiratunk „ádázul humoros", viszont valóban vannak kifejezetten ilyen, a humorra és a komikumra épülő darabok.

Lackfi János költő, író, műfordító, tanár, Nyugat-kutató, fotós. Első publikációja még diák korában, 1987-ben jelent meg. Az ELTE BTK magyar-francia szakán szerzett diplomát, majd az ELTE-n a Magyar Irodalomtörténet tanszéken doktorált. 1999 óta a Nagyvilág című folyóirat, 2000-től a Dokk.hu internetes folyóirat szerkesztője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Francia Tanszékének adjunktusa (1996-tól), a Kreatív Írás Program egyik vezető oktatója Vörös István mellett. Hét verseskötet, két kisregény, egy regény, húsz műfordításkötet, hét gyermekkönyv szerzője.

- Mi adta a kötethez az ötletet?

- Van az emberben egyfajta „zizegés", a fejben ott dolgoznak a régi sorok, amiket talán még óvodában, vagy otthon hallottunk, hogy

„Háp, háp, háp, jönnek a kacsakák..."

, vagy

„Bóbita, bóbita táncol"

- ezek ott élnek az ember belső dobozában, és egészen váratlanul tudnak felbukkanni. Ezekre a „belső dünnyögőkre" akartunk mi új változatokat kínálni. Jártam olyan helyen is vidéken, ahol már nem voltak meg az eredeti versek. Ilyen módon egyfajta olyan missziót is betölthet ez a kötet, amire nem is gondoltunk, hogy esetleg magukat a klasszikus gyerekverseket -

Petőfi, Arany, Babit, József Attila

egyes költeményeit - ezek csempészhetik be a mai gyerekek polcára. Ha ilyen küldetést teljesíthetünk, az egy külön öröm. Hasonlóak a Karinthy-paródiákhoz, amik az eredeti versek nélkül is abszolút olvasható alkotásokként működnek, de azokkal összeolvasva válnak különösen érdekessé.

- Itt vagyunk a könyvhéten, ami mindig alkalom arra is, hogy elgondolkodjunk az olvasás és a könyvek sokat hangoztatott térvesztéséről. Mit gondol, az irodalom szerepének csökkenése mire vezethető vissza?

- Nekem van egy keresetlen véleményem arról, hogy miért tanítjuk rosszul az irodalmat általában - és itt most nem a létező jó és küldetéstudatos tanárokról beszélek, akik mindezek ellenére átmentik az irodalmat. Nagyon sok irodalomkönyvünk egészen hibás szemléleten alapul, nevezetesen azon, hogy a diák nem más, mint egy még teljesen ki nem fejlődött irodalomtörténész, akinek még bizonyos szervei ugyan hiányoznak, de majd kinőnek. Addig is mindenesetre megtanítjuk neki lebutítva azt a csontvázat, amire majd a pompázatos építményt rárakhatja.

- Pedig nem mindenki szeretne irodalmár lenni.

- Így van, ehhez a szemlélethez képest, mint gyakori kérdéseimből kiderül, elenyésző azok száma, akik valóban bölcsésznek készülnek, és ha még hozzátesszük azt a pár százalékot, aki hezitálásból odasodródik - mert semmi máshoz nincs kedve, vagy nem ért más tárgyhoz - a végső szám az osztályok összlétszámához viszonyítva akkor is nagyon kevés. Viszont az osztályok fennmaradó nagy százalékát sikerül teljesen elveszíteni az irodalom számára, holott - bár természetesen elengedhetetlenül fontos az irodalommal való akadémiai szintű foglalkozás - az irodalomnak nem csak arra van szüksége, hogy egymás között öt ember kicserélje a gondolatait. Kell az irodalomnak a közönség, és azt gondolom, hogy ez a közönség valójában létezik, és az internet, amit szeretünk annyit szidni, nagyon sok olvasót szerez az irodalomnak, ha az irodalom hozzáférhető, érthető, fogyasztható formában elérhető a neten.

- Ön a saját honlapjain számos versét közzé szokta tenni, az Apám kakasából is olvasható ízelítő.

lackfijanos4

- A honlapomon az én írásaimnak havi hétezer olvasója van. Amikor ma 1000-1500, vagy 2-3000 példányokban jelennek meg maximum verseskötetek, akkor azt gondolom, hogy ez nem egy rossz arány. Sokszor szeretünk inkább sírni a tettek helyett, és azt gondolom, hogy az irodalom tettei közé tartozik talán az is, hogy az ember valamilyen módon előadja azt: kicsit irodalmi „stand up comedy"-szerűen, ha ért hozzá, tudja és kedve van hozzá, hiszen ez nem kényszer.

- És önnek van kedve.

- Nekem van kedvem és szeretem is csinálni: ezek után a diákok már egészen máshogy nyúlnak a könyvhöz, amelyből már kilépett egy élő ember. Eszünkbe juthat ugyanis

Kosztolányi

híres anekdotája, mikor megkérdezi egy kisgyerek tőle, hogy mivel foglalkozik, mire azt feleli, hogy költő. „És mikor születtél" - hangzik a következő kérdés, majd Kosztolányi válaszára rögtön jön a következő: „És mikor haltál meg?" 10-15 helyen voltam már választható érettségi tétel, és ilyen helyeken is tartottam előadást: ilyenkor a közönség részéről az a felháborító tapasztalat, hogy az irodalom él és visszabeszél.

- Ezt akarja mondani az Apám kakasa is?

- A könyvheti könyvünkkel is azt akartuk megmutatni, hogy az irodalom él és beszél, gyúrható és továbbalakítható. Az lenne a legjobb, ha mindenki kialakítaná a saját „anyja tyúkját", és a saját bóbitáját, nem pedig szakrális szövegnek tekintve leborulnánk előtte, és koszorút dobnánk rá: „nem lehet közöd hozzá gyerek, ha hozzáérsz, letöröm a kezed szárát..." Ez olyan, mintha egy agyagozó szakkörben tilos lenne hozzányúlni az agyaghoz, legfeljebb telepatikus ráhatásokkal. Nem szabad: nagyon át kellene alakítani ilyen „kézműves szemszögből" is az irodalmat, és akkor azt hiszem, többen éreznének kedvet, ahhoz hogy - ha nem is feltétlenül írnak, de - olvassanak verseket.

Vágólapra másolva!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.