Luca napján szék és pogácsa készült

December 13-án Szent Lucára emlékezik a katolikus egyház. Mivel a régi naptár szerint erre a napra esett az év leghosszabb éjszakája, sok népi hiedelem és archaikus szokás is kötődik hozzá. Évszázadokig ezt a keresztnevet ritkán adták a kislányoknak, mondván, ha ezt a nevet kapja „elviszi a luca", de ha meg is éri a felnőtt kort házsártos, rossz természetű asszony lesz belőle. Tápén még a születésnapjukat sem akarták vállalni az e napon világra jöttek, s helyette a inkább a szerencsésebbnek vélt december tizennegyedikét jelölték meg születési dátumként.

December 13-án Szent Lucára emlékezik a katolikus egyház. Mivel a régi naptár szerint erre a napra esett az év leghosszabb éjszakája, sok népi hiedelem és archaikus szokás is kötődik hozzá. A régiek a jó és a gonosz, a fény és a sötétség küzdelmének emléknapjaként tekintettek Luca napjára. Luca napján Szent Luca - hagyományos elnevezése szerint Szent Lúcia - szűz vértanúra emlékezik a katolikus egyház. Életéről - a többi ókeresztény korban élt és azóta tisztelt szenthez hasonlóan - keveset tudunk. Legendája szerint Luca már eljegyzett menyasszonyként szétosztotta hozományát a szegények között és Istennek szentelt, szűzi életbe kezdett. Vőlegénye följelentette és követelte, hogy adják el rabszolgának vagy zárják bordélyházba. Mivel erre Luca nem volt hajlandó, különböző módon kínozták, majd átszúrták a torkát és levágták a fejét. A szent szűz testét 1040-ben Konstantinápolyba, 1204-ben pedig Velencébe vitték, ahol épen maradt testét a Szent Jeremiás és Lúcia templomban őrzik.

A szép szemű szent

Legendájából tudjuk, hogy kérőjét, Luca szemének szépsége ragadta meg. Ezért kivájta szemét és elküldte vőlegényének, de - így tartja a hagyomány - Szűz Máriától még szebb szemeket kapott. Innen ered, hogy Luca a szemfájósok és vakok mennyei pártfogója, s hogy az Isteni Színjáték szerzője, a gyönge szemű Dante is nagy tiszteletben tartotta. Ezenkívül Luca az írnokok, jegyzők, kocsisok, szabók, szíjgyártók, üvegesek, varrónők, torokfájósok, vérfolyásban és vérhasban szenvedők védőszentje. Ünnepét az egyház nem véletlenül helyzete erre a napra. Az 1582. évi XIII. Gergely pápa által bevezetett naptárreform előtt Luca napjára, december 13-ra esett az év leghosszabb éjszakája és legrövidebb napja. A szent neve és a fény - latinul: lux - szó hasonlósága miatt sok helyen a temetőkápolnákat is neki szentelték. A katolikus liturgia ugyanis azért könyörög, hogy az egyház halottainak „az örök világosság fényeskedjék". Mivel a sötétség ideje csökkent, a fényességé pedig nőtt ettől a naptól kezdve, a természeti - időjárási és csillagászati - változásokat számon tartó ősi néphagyomány jeles napként tartotta számon. A leghosszabb éjszaka A szegediek között elterjedt volt a kalendáriumi babona, miszerint „Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja". Luca ünnepe a régiek számára magában hordozta az elkövetkezendő új - világosabb - időszak minden reménységét. Ezt a napot kettőség jellemezte. Egyrészt a fény - a jó, az Isten - győzelmét hirdette, másrészt meghúzódott benne a sötét - a rossz, a sátán - is. Úgy tartották, hogy az ördög a Luca-nap és a karácsony közötti tizenkét napban támad a leghevesebben, hiszen érzi hatalmának végét és fél Jézus Krisztus eljövetelétől. A gonosztól való félelmet őrizte meg a néphagyomány egyik télen járó ártó szelleme, a luca, lucapuca vagy lucaasszony névvel illetett női boszorkány alakja. Ez magyarázza, hogy évszázadokig ezt a keresztnevet ritkán adták a kislányoknak, mondván, ha ezt a nevet kapja „elviszi a luca", de ha meg is éri a felnőtt kort házsártos, rossz természetű asszony lesz belőle. Tápén még a születésnapjukat sem akarták vállalni az e napon világra jöttek, s helyette a inkább a szerencsésebbnek vélt december tizennegyedikét jelölték meg születési dátumként. Luca-napon elsősorban a tyúkok termékenységének (azaz a baromfiállomány szaporulatának és a tojásnak) a biztosítása volt a népszokások célja. Ehhez kapcsolódott a nők munkatilalma is. Úgy tartották, hogy ha Luca napján fonnának vagy varrnának az asszonyok, nem tojnának a tyúkok.

Pogácsa és szék

Ezen a napon végezték a lucázást: a falusi fiúk elindultak meglátogatni az ismerős házakat és jókívánságaikért cserébe adományokat vártak. Ha ez elmaradt, átkokat szórtak az ott lakókra. A Luca-szék készítését is december 13-án kezdték meg. Többféle fából, több darabból állították össze úgy, hogy éppen karácsony napjára legyen kész. Aki az éjféli misére magával vitte és az Úrfelmutatáskor ráállt, megláthatta, hogy ki a falu boszorkánya, ezután haza kellett szaladni és a széket tűzre vetni. Egyik népszokást sem nézte jó szemmel a katolikus egyház, arra hivatkozva, hogy ezzel a néphagyomány a jót és a gonoszt egyformán erősnek és együtt jelenlévőnek feltételezi. Luca napján, bő zsírral készítették a lucapogácsát, amelyből a család élő tagjai együtt ettek, a halott rokonoknak pedig eltettek néhány darabot. Úgy tartották, hogy az év leghosszabb éjszakáján a halottak hazatérnek s ezzel várták őket. Gyakran aprópénzt sütöttek bel az asszonyok, a gazdagabb újév reményében, morzsájából pedig az állatok eledelébe kevertek. Tápén a lucakása - tejben keményre főtt, mézzel ízesített köleskása - volt a nap étele, amelyből a jószágoknak is adtak. Így a bőséges állatszaporulatot szerették volna biztosítani. Szeged környékén elterjedt a lucabúza sarjasztása. Egy marék búzát egy kisebb tálba tesznek, mindennap öntözik, s ebből karácsony napjára pár centis zöld búza nő. A búza nagyságából aztán a következő év termésmennyiségére következtettek. Szatymazon a gazdák karácsony után földjeiken szórták szét a lucabúzát, a Szeged környéki asszonyok pedig a következőket mondták öntözése közben: „neköm kinyerem, jószágomnak legelője, züld mezeje".