Az év megszentelt utolsó napjai: Szentestétől Aprószentekig

Karácsony böjtjének kezdetén - vagy néhány nappal előtte - a kántortanító az iskolás gyermekekkel minden családnak annyi megszenteletlen ostyát küldött, ahány tagja van. Az ostya a karácsonyi vacsora része volt s a legtöbb helyen mézzel, fokhagymával együtt ették. Karácsony előestéjén a pásztorok vesszőkkel jártak, amelyekből a gazdasszony a kötényével húzott ki néhány szálat azért, hogy az állatai a következő évben egészségesek legyenek. A vesszőért a pásztornak bort, cipót vagy pénzt adtak. A gazdasszony aztán a vesszővel megveregette a jószágokat, hogy egészségesek legyenek.

Karácsony és az azt követő ünnepi időszak az év utolsó napjainak szakrális tartalmat adott. A Megváltó megszületése minden keresztény hívőt örömmel és bizakodással töltött el, s az ünnep után reményteljes várakozással nézett a következő naptári év elé. Szegeden és környékén a tizennyolc-tizenkilencedik században a katolikus magyarok és az ortodox szerbek külön időpontban, más szokásvilággal ünnepelték Jézus születését. Elterjedt karácsonyi szokás volt a mendikálás. Az elnevezés (mendieare: koldulni) a szokás adománygyűjtő jellegére utalt. A nagyobb - nyolc-tizenkét éves - gyerekek kisebb-nagyobb csoportokba verődve bekéredzkedtek a házakhoz és némi ajándék fejében karácsonyi énekeket adtak elő. Kántálásnak nevezték a karácsonyi énekes, verses köszöntőt. Az elnevezés a köszöntő énekes jellegére utal. Elsősorban felnőttek jártak kántálni este (katolikus területeken általában az éjféli miséig). A betlehemezés Jézus születésének történetét bemutató népi játék. Szereplői pásztoroknak öltözve, házilag készített jászollal vagy betlehemi barlanggal járnak házról-házra. Szent énekekkel, tréfás párbeszédekkel elevenítik fel Jézus születésének eseményeit. A pásztorjárás szereplői karácsony éjfélig járták a házakat. Kifordított bundát viseltek, tarisznyát tettek a vállukra, kezükben pásztorbotot tartottak. A kispásztor vitte a betlehemi jászlat. Énekekkel kedveskedtek, aztán meg adományokat vártak a ház urától. Karácsony böjtjének kezdetén - vagy néhány nappal előtte - a kántortanító az iskolás gyermekekkel minden családnak annyi megszenteletlen ostyát küldött, ahány tagja van. Az ostya a karácsonyi vacsora része volt s a legtöbb helyen mézzel, fokhagymával együtt ettek. Karácsony előestéjén a pásztorok vesszőkkel jártak, amelyekből a gazdasszony a kötényével húzott ki néhány szálat azért, hogy az állatai a következő évben egészségesek legyenek. A vesszőért a pásztornak bort, cipót vagy pénzt adtak. A gazdasszony aztán a vesszővel megveregette a jószágokat, hogy egészségesek legyenek.

Az első mártír és az Aprószentek

Szent István első vértanú (protomártír) napjától, december 26-tól újévig jártak a regösök. A regölés természetvarázsló rigmusokból álló - és azokból eredő - énekmondás volt: köszöntés, bőségvarázsló, párokat összeboronáló, adománygyűjtő szokás. Különféle énekeket adtak elő és jókívánságokat mondtak a ház lakóinak. December 27-én, Szent János evangélista napján volt szokás a bor megáldása. Ezen a napon minden család bort vitt a templomba, amelyet a pap megáldott. A szentelt bornak mágikus erőt tulajdonítottak. Beteg embert, beteg állatot gyógyítottak vele és öntöttek belőle a boroshordókba, hogy ne romoljon meg a bor. Az Aprószentek napja a Heródes parancsára - a hagyomány szerint - tömegesen kivégzett betlehemi kisdedek emlékünnepe. A katolikus egyház tanítása szerint „aprószent" minden fiúcsecsemő, akit Heródes júdeai király a gyermek Jézus keresésekor megöletett. Az Aprószentek-napi (december 28.) vesszőzés, az újesztendei szerencsekívánás különös fajtája. A gyanútlan gyermeket a szomszédba küldték, ahol „megvesszőzték", hogy egészséges maradjon. Ugyanez a rítus figyelhető meg a pásztorvessző alkalmazásánál is - igaz, annak a rontáselhárító cselekvésnek a ház körüli haszonállatok az „elszenvedői".

Böjti kalács, karácsonyi kalács

A katolikus többség mellett a szegedi nagytájnak jellemzői lakói voltak a - tizennyolcadik században a térségbe települő - keleti ortodox keresztény vallású szerbek is. Szőreg, Deszk és Újszentiván községekben egészen a huszadik század elejéig ők voltak többségben. A karácsonyt saját liturgikus (az ősi Julius Caesar-féle naptárt követő) kalendáriumuk szerint december 25-én, a ma használatos nyugati (Gergely pápa által megreformált) naptár szerint január 7-én ünneplik. A szerb karácsonynak fontos és elengedhetetlen kelléke a kalács. A böjti kalácsot (zdrávje - jelentése: egészség) karácsony előestéjén, szentestén fogyasztják. Az karácsonyi kalácsot karácsony estéjén ünnepélyesen vágja fel a családfő, miután kereszt alakban kevés bort locsol rá. A hagyomány szerint először két részt törnek, amelyet a család legidősebb, valamint legifjabb tagja kap. A karácsonyi kalács díszítése is jellegzetes. A kör alakú kalács közepébe az ún. rózsát helyezik, amely szélénél bevagdalt tésztacsík: felhelyezve és megsütve rózsa alakban szétnyílik. A díszítés másik eleme: apró jelképes, mesterséghez kapcsolódó eszközök formázása a tésztából és a kaláccsal együtt való megsütése (például a kádárok hordót, a földművesek kalászt stb.).

„Krisztus születik"

A szerb templomokban és a szerb házakban nem szokás karácsonyfát állítani, az ajándékozás azonban része az ünnepnek. Karácsony ünnepén nagy szerepe van a szalmának, amely Jézus jászolban való születésére emlékeztet. Az ortodox karácsonyi hagyomány szerint szalmát visznek a házba: ma már csak jelképesen egy-két marékkal, de régebben több kosárral a lakás minden helységébe jutott - jelezvén, hogy készen állnak Jézust házukba fogadni. A szalmát a családfő vitte be, közé téve az ajándékokat. Először az asztalon helyeztek el kevés szalmát, miután négy sarkára csipetnyi sót szórtak. A szalmát azonban Szent István ünnepének (karácsony második napja után) hajnalára ki kellett tenni a házból, ezt már általában karácsony másnapján megtették. A görögkeleti egyházban szép szokás a karácsonyi ünnepkörben így köszönni: „Krisztus születik." Erre a válasz: „Valóban születik."