Advent: a megszentelt várakozás

A keresztény hagyományban advent - a karácsonyt megelőző négy hét - a megszentelt várakozás, az emelkedett ünnepvárás időszaka, amelyhez azonban mély vallási tartalom és jó néhány hiedelem és népszokás kapcsolódik. Az adventi időszak emelkedett hangulata, jámbor lelkisége és Krisztus-várása a magyar népi életben is megnyilvánult. Az évnek ebben a szakaszában hagyományosan nem tartottak lakodalmat, táncos mulatságot, de sok vidéken kerülték az alkoholfogyasztást is, sőt az alföldi kocsmákban ilyenkor csak az utazókat és az idegeneket fogadták és szolgálták ki.

Az advent elnevezés a latin adventus, „eljövetel" jelentésű szóból származik. Az advent a katolikus liturgiában az egyházi év első része, a - kereszténység egyik legnagyobb ünnepét - karácsonyt megelőző és előkészítő időszak. Advent hagyományosan a december 25. előtti négy vasárnapot - és a közéjük eső 18-24 hétköznapot - foglalja magában.

Szent Simplicius

pápa (468-483) az egész katolikus egyházban kötelezővé tette a négyvasárnapos adventi periódust. A négy egységre osztott ünnepi készülődés alapgondolata a Krisztussal való találkozás élményére való fölkészülés. A négy vasárnap ugyanis - már a korai középkor óta - a Megváltó négy eljövetelét szimbolizálja. Jézus Krisztus a katolikus tanítás szerint először a megtestesülésben jön el (ennek ünnepe a karácsony), másodszor a kegyelemben, harmadszor a halálunkban, negyedszer pedig az utolsó ítéletkor. Az adventi időszak fő üzenete, hogy a keresztény embernek egész földi életében várnia kell a Krisztussal való találkozást, amelyre megfelelő módon készülnie kell.

Enyhébb böjt

Mivel a keresztény fölfogás szerint a bűnbánat egyik eszköze és megnyilvánulása az ételtől való tartózkodás, az egyházi évnek ebben a részében szigorú böjtöt tartottak a régi idők hívői. Keleten már november 11-től, az újlatin kultúrákban november 15-től - Szent Márton napja elmúltával - böjtöltek. Magyarországon a böjti fegyelem enyhébb volt, csak a hús és a tejtermék fogyasztását, valamint a naponként többszöri jóllakást tiltotta híveinek a katolikus egyház.

XIV. Kelemen

pápa a magyar katolikusoknak 1774-ben az adventi időszakra a szerdai, pénteki és szombati szigorú böjtöt írta elő. Ez 1918-ig érvényben is volt, azután sokáig karácsony vigíliája - december 24. - volt az egyetlen szigorú böjti nap az adventben. Az adventi időszak emelkedett hangulata, jámbor lelkisége és Krisztus-várása a magyar népi életben is megnyilvánult. Az évnek ebben a szakaszában hagyományosan nem tartottak lakodalmat, táncos mulatságot, de sok vidéken kerülték az alkoholfogyasztást is, sőt az alföldi kocsmákban ilyenkor csak az utazókat és az idegeneket fogadták és szolgálták ki.

Hajnali misék és méz

Az ünnep szakralitását a már említett heti háromnapos böjt és az ilyenkor tartott hajnali misék - roráték - tovább erősítették. Sok vidéken egészen a huszadik század elejéig szokás volt, hogy a gyermekek harangozással és csöngettyűzéssel ébresztették a jámbor katolikusokat, hogy ideje fölkelni és részt venni a rorátén. A katolikus hagyománynak olyan erős hatása volt, hogy az adventi böjtöt az ország több helyén - így például Nyíregyháza környékén - az evangélikus szlovákok is tartották, noha a protestáns vallásuk böjtöt nem írt elő. Advent kezdetét katolikus részeken - így a budai ciszterci templomban - éjféli vagy hajnali harangszóval jelezték. A révkomáromi szabócéh szabályzatában szerepelt, hogy az adventi hajnali misék előtt a templomi gyertyák meggyújtása a céh legifjabb mesternek feladata. Nem volt ritka a tizennyolc-tizenkilencedik században a rorátén szolgálatot vállaló ministráns és orgonafújtató fiúk az iskolában vagy a sekrestyében aludtak, hogy hajnalban el ne késsenek a liturgikus eseményről. Az adventi időszak a fiatal, eladó sorban levő lányoknak is fontos volt. Alföldi szokás volt, hogy a lány a hajnali misére indulás előtt mézet evett vagy mézet tett a nyelvére, hogy ennek segítségével az új évben férjnek való vőlegényt „édesgessen magához".

A koszorú

Napjainkban ennek az időszaknak a legfontosabb szimbóluma az adventi koszorú. Az első, a maihoz alig hasonlító ilyen koszorút - a protestáns egyházak gyermekvédő tevékenységét és belmissziójában nagy érdemeket szerzett - J

ohann Heinrich Wichern

hamburgi evangélikus lelkész készítette az 1840-es években. Templomában, más hagyomány szerint az általa alapított árvaház imatermében egy kocsikereket díszített föl gallyakkal és fenyőágakkal, s huszonnégy - a karácsonyig hátralévő huszonnégy napra emlékeztetve - gyertyát helyezett rá. Mindennap eggyel több gyertyát gyújtott meg, s mire eljött Jézus születésének ünnepe, valamennyi égett. A kerék helyét idővel asztali koszorú vette át, és a gyertyák száma is csökkent. Katolikus vidékeken az adventi koszorú csak jóval később, a huszadik század közepén terjedt el.