Rockopera: István, a király?

Szombat este tartják Szörényi Levente és Bródy János rockoperája, az István, a király ősbemutatójának 25. éves jubileumi előadását a Dóm téren. A jeles évforduló alkalmából az MTV „A Társulat" címmel indított egy tehetségkutató versenyt, melynek győztesei az új, ünnepi előadás főszerepeit kapták jutalmul. A pénteki főpróbára a SZEGEDma.hu is kilátogatott.

Eddig a kötelező mondatok, röviden s tömören a lényeg. Ami pedig a produkciót illeti, nem állhatom meg, hogy a véleményalkotás két megközelítési lehetőségéről ne szóljak pár szót. Saját érintettségem okán ugyanis két halmazba rendezhetem a közönséget. Az egyikben találhatóak, akik látták a Dóm téri ősbemutatót 1984-ben, a másikba pedig, akik nem. Én az előbbibe tartozom.

1984...

A művet 1983-ban Budapesten, a városligeti szánkózódombon mutatták be, ahol egy filmet készítettek az előadásból. Az első színházi bemutató 1984-ben volt, Szegeden, a szabadtérin.

Szörényiék

ekkor a kor rockzenészeire osztották a főszerepeket, sőt az ő karaktereikhez írták a dalokat. 1984-ben kilenc éves voltam, és bár a dalok elsőre megfogtak, nem értettem, miért nem akart a tömeg hazamenni, miért kellett majd féltucatszor elénekelni a „Felkelt a napunk" című számot, és miután a nézőtéren ki tudja hanyadjára kapcsolták fel, majd le a világítást, újra elhangzott a magyar himnusz. Nem értettem még, hogy a darab sokkal több, mint egy műalkotás, hogy a művészet azon az estén a politika képébe nézett, énekelt, tapsolt, fütyült. Ez az én érintettségem, s csak innen nézve tudok véleményt mondani e jubileumi előadásról is.

Versenyeztetett szerepek

Akik fiatalságuk okán abba az egyre nagyobb halmazba tartoznak, melyből az 1984-es dátum hiányzik, egészen másként értelmezhetik e produkciót. Hiszen valóban üdítő a kereskedelmi csatornák külföldi receptek alapján koppintott tehetségkutató showműsorai - ahol az egyre telítettebb poppiacot frissítik - után egy olyan kezdeményezés adásaiba pillantani, ami több és valóban értékesebb ötletkészlet mentén halad a cél felé: az István, a király jubileumi előadásának szereposztására versenyeztetni a legjobb amatőr és félprofi magyar énekeseket. És mire eljön a szabadtéri és augusztus 20-a, már a fél ország ismeri

Feke Pált, Vadkerti Imrét

és a többieket, akik nemcsak mutogatták magukat, mint a fent említett csatornák sztárocskái, hanem komoly színházi tréningeken vettek részt, tanultak, felkészültek a darabra. Csakhogy...

A kevesebb néha több

És itt térnék rá a rockoperára, mint az alkotás egészére. Míg az ősbemutató szereplőinek a zsigereiben volt a színpad s a rockzene - hiszen

Varga Miklós, Nagy Feró, Vikidál

vagy

Deák 'Bill' Gyula

egész életében mást sem csinált, csak gitárt kerülgetve, fejet rázva énekelte a keményebbnél keményebb számokat - addig bizony a legtöbb társulatos szereplőnek alig egy év alatt kellet megtanulnia feszített tempóban énekelni, próbálni, játszani. És ez egy kicsit meg is látszott. A szereplők gyakran nem érezték, hogy a kevesebb a színházban néha több. Éneklésben és színpadi játékban is sokszor szinte zavaró volt a teatralitás. De tényleg nem érdemes hasonlítgatni, hiszen azok az évek elmúltak. Itt az új generáció, új igények, új lehetőségek. Nézzük a részleteket. A díszlet telitalálat.

Csikós Attila

úgy tervezete például a romtemplomot, hogy a dóm előtt felállítva, világítástól függően optikailag kiegészülhet a fogadalmi templom tornyaival. A jelmezekre sem lehet panasz,

Kovács Yvett Alida

ruhái megfelelő mértékkel és arányban érzékeltetik a nyugati és a keleti-bizánci világ hatását. Koppány pogány és István Rómával szövetséget kereső hívei viseletében is szépen kirajzolódnak a különbségek. (Megjegyzem, 1984-ben Koppány s követői kicsit vademberesre sikeredtek, ami nem pontosan illeszkedik a történelmi hagyományhoz.) A koreográfián még lehet csiszolni -

Zsuráfszky Zoltán

bele is szólt, a színpad mellől irányította néha a Honvéd táncegyüttes mozgását.

Táltosok és egy pszichopata anya

A rendezést nem emelem ki. Nálam

Szikora János

munkája a darab előtörténetén keresztül valahogy beleépült az összes szereplőbe, és ettől nehéz elvonatkoztatni, hiszen ő választotta ki a szerepeket, felügyelte a trenírozást. Persze a színpadképekről lehet véleményt mondani, hogy például milyen szép, mikor István s Koppány a testükkel nyitnak kaput, tolják mind hátrébb katonáikat, majd középen megjelenik a pap. Vagy arról is beszélhetnék, hogy Laborc akasztása szerintem hatásvadász, és valahogy a végén az a lufieresztés sem jött be igazán. Na meg a nagyprodukciós klisék: a színpadon lehetőleg jelenjen meg ló, autó, motor, helikopter, csatahajó stb. Most ló volt (a Maricában autó és motor is).

De inkább a szereplőkbe rejtem el a rendezőt is. Feke Pál. Ő vitte a hátán a darabot. A hangja megállná a helyét egy időutazás után is... de ne hasonlítgassunk, azok az évek elmúltak. A Koppányt alakító Vadkerti Imre méltó párja s ellenfele Istvánnak, de nem énekhangban. Gizella,

Simon Boglárka

olyan aranyos, boglárkás. Asztrik főpap, alias

Derzsi György

néha elkapkodta a dalszöveget, egyébként illett hozzá a szerep. A Laborcot alakító

Varga Lajos

Feke Pál mellett a másik erőssége lehet a darabnak. Rékán, Koppány lányán érződött a népdalos múlt, a női szereplők közül ő tette rám a legnagyobb hatást. Torda, a táltos és a táltosasszony dualitása felesleges, erőltetett. Ide tényleg egy Deák 'Bill' Gyula kell, és punktum. A Saroltot megformáló

Éder Enikőt

szándékosan hagytam a végére. Itt ugyanis nem tudtam eldönteni, hogy a fent már említett teatralitást leginkább űző szereplő magánakciójáról van-e szó, vagy rendezői utasításról (inkább az utóbbira tippelek). Mármint, hogy egy pszichopatát faragtak Géza az eredetiben „csak" erőskezűnek beállított feleségéből. Mielőtt például akasztófára küldi Laborcot, úgy összerugdossa, mint valami kocsmai harcos, majd vicsorogva, erősen sminkelt szemeit meresztve - az amúgy is karakteres arcával - kinéz reánk - majd' lefordultam a székről. Mikor pedig Réka szegény épp azért könyörög, hogy gyakorolják már a keresztényi kegyelmet, és apját ne négyeljék föl, úgy képen törli, hogy hanyatt esik lelkem. Az előadás végén megkoronázták Istvánt. Felkelt a napunk, majd felhangzott a Himnusz is. Elénekeltük páran. Az előttem ülő sor úgy maradt. Ülve. Dehát már nem élünk 1984-ben...