Könyvajánló: Emelni a tétet

Ágota egy szép napon gyanút fog: Lajos, akinek hollétéről évek óta csak kör-e-mailjei révén értesülnek, valójában már nem él. Feltevését igazolandó, felkeresi tizenegy régi barátnőjét, akiket közös hobbijukon, a maffiajátékon kívül egyetlen motívum fűz össze: az elmúlt évek során így vagy úgy, de mindannyian kapcsolatba kerültek Lajossal. Ágota kutakodásai során, miként a klasszikus detektívek, beszélteti a potenciális gyanúsítottakat. Teszi mindezt a legkülönbözőbb formákban: személyes találkozások, e-mailek, naplók vagy akár búcsúlevelek révén. Karafiáth

Agatha Christie

-t tekinti előképnek, ez explicite meg is jelenik a regényben: az egyes fejezetek elején egy-egy Agatha Christie-regényből vett idézet áll mottó gyanánt, a nyomozást folytató lány, Ágota pedig gyakorta hivatkozik nagy példaképeire, Hercule Poirot-ra és Miss Marple-ra. Már a névválasztás:

Ágota

is hetykén-karafiáthosan direkt, de pont ezért szerethető. Bár Ágota az, aki nyomoz, mégsem ő a regény igazi főszereplője, hanem a levelek, naplók, novellák leírásaiból megismert Lajos és Emese. Karafiáth célkitűzése valószínűleg az lehetett, hogy a különböző monológok eltérő stilisztikájuk révén érzékeltessék tulajdonosaik egymással gyakran szöges ellentétben álló személyiségét. Ez azonban csak helyenként sikerül. Az egyik legerősebb monológ a női szexualitás antológiájában, az

Éjszakai állatkert

ben önálló szövegként is napvilágot látott

Garfield

(ott

Kis hülyém, hagyd a fenébe

címmel). Karafiáth ironikusan reflektál önmagára is: az egyik szereplő kísértetiesen hasonlít a költőnő média által tolmácsolt alakjára, a regényben pedig ezt az alakot az elbeszélő egy gúnyos félmondattal kommentálja. Önreflexióval, kikacsintásokkal többször találkozhatunk a regény folyamán, ezen kívül a mai pesti élet számos kulturális hívószavát beleszövi a szövegbe - Karafiáth korosztályából kinek ne csengnének meghitt-ismerősen a

Szimplakert, Sziget, Traubi

szavak? A regény végeredményben önállóan is működő szövegek laza füzére, amit a szereplők lassan kibontakozó kapcsolati mátrixa tart össze. Az egyes vallomások a közös egyetemi évek óta eltelt időről vagy annak egy kiragadott szeletéről számolnak be, és az összkép igencsak borús: a Maffia-klub többségének nem sikerült úgy az élete, mint ahogy azt „

a Café X félvilági, veszélyes dívái

" elképzelték. Az elrontott vagy holtvágányon veszteglő sorsok egyik legmegrázóbb példája Emese élettörténete, amit a

Garfield

fejezet mellett a regény legerősebb része. A regény csavarosan többrétegű, mint Karafiáth egész irodalmi létezése. A felszínen szórakoztató detektívregény, ahol a botcsinálta nyomozó ügyetlen módszerekkel próbálja kideríteni az igazságot, és a nagy fináléban is rossz emberre gyanakszik. A regény végéről többet nem is illik elmondani, csavaros és humorral spékelt, igazi detektívregény-paródia. Ugyanakkor lehetetlen figyelmen kívül hagynunk a komor felütést: Karafiáth prizmaként széttöredezett emberi kapcsolatokról, sorsdrámákról mesél nekünk. Miként a kötet borítója is mutatja, Karafiáth

játszik

, de nagyban játszik, és egyre csak emeli a tétet.

Karafiáth Orsolya: A Maffia-Klub. Ulpius-ház, 2008. 259 oldal.