Zabosfa, 1950: a békés vidék egycsapásra fölbolydul

A Szegedhez közeli tanyaközpont akkortájt szellemi értelemben eléggé távolinak tűnt: boszorkánymesék éltek ott, és betyárlegendák, haramiatörténetek keringtek. A tanyamagány hatása már csak ilyen: serkenti a fantáziát. De ami 71 évvel ezelőtt történt, az nagyon is valóságos volt. Az egykori párttitkárt meggyilkolták.

Ott, ahol az emberek élték az „egyik nap akár a másik” életüket, azonnal tótágast állt minden. Megindult a találgatás, a szóbeszéd töredékeiből valóságos kriminovella állt össze, s a tanyákba betelepült a félelem.

Csodateremtő fa

De milyen is volt a múltban az a vidék? Parlagon lévő hatalmas puszták voltak, kun jogbirtokosság alatt. Szegednek nem sok köze volt ahhoz. De a 18. században, III. Károly uralkodása idején a város adományként megkapta. Javarészt alsóvárosi polgárok szőlőt telepítettek a mocsarakból kiemelkedő homokföldeken, a „högyeken”. Csőszházakat, majd állandó hajlékokat építettek, s a pusztán megéledt a tanyavilág. Kapitányságokra oszlott, történetünk színhelyén a Zákány körzetkapitányság alakult ki, és Zabosfa néven megszületett az ős-település. Neve különös legendára utal: a puszta közepén egy öreg nyárfa állt, s a törzse odvából rendre kikelt néhány szál zab. Csoda! – mondták az emberek. És meg is volt a keresztelő. Idővel Lengyelkápolna, majd a mai időkre Zákányszék lett, de az ott élők sokáig a legendabéli nevét használták, hisz Zabosfának patinája volt. Ennek a csöndes településnek nyugalmát rombolta szét a bűntett.

A mérgesi kisvasúton

A fiúcska az ablaküvegre lehelt, sávot húzott a tenyerével, s azon át bámulta a havas tájat. A vonat lassított, föltűnt egy megállóhely táblája, Sárkányhegy – olvasta. És kérdezett. Édesapa, hová is megyünk? Az apja szűkszavú volt: Ördögtanya, Lengyelkápolna után. A varázsszóra többen fölkapták a fejüket, persze, izgalomban élt akkoriban a környék népe. Tudták, a ménkű bárkire lecsaphat, az ávósok csak az ürügyet keresték, hogy akár ártatlanokon is megtorolják az egykori kápolnai párttitkár meggyilkolását. A megfélemlítés volt acél. A szovjet mintájú téeszesítés legfőbb akadálya ugyanis a vagyonos gazdaréteg volt, s tervszerűen zajlott a velük való leszámolás. A párt helyi támasza, a Komócsin-klán egyik tagja, Zoltán már ’48-ban meghirdette: „A kulákságnak össze kell törni a gerincét, meg kell törni az öntudatát, bátorságát. Ha falun történik valami provokáció, akkor a kulákságot kell bevinni a rendőrségre, összeverni, és a falunak is tudnia kell arról, hogy a kuláksággal nem kesztyűs kézzel bánunk.”

A Lengyelkápolna-hadművelet

Az újság két hétig hallgatott a bűntettről. A némaság oka egyszerű volt, időbe telt, hogy az ávós vegykonyhában kitaláljanak egy történetet. A valóságot nem föltárták, hanem a politikai haszonszerzés érdeke szerint meghamisították. Azzal, ugye, nem jöhettek elő, amit titkos dokumentum rögzített: az iszákossága miatt leváltott ex-párttitkár végzetében közrejátszhatott az is, hogy „bizonyos fokig aberrált” volt. Vagyis homoszexuális. De a valóság egyszerűbb volt. A nagypofájú, alattomos pártembert, aki örökké a kulákokat hajkurászta, utálat övezte. Történt, hogy hívatlanul beállított egy gazdához, akinél épp családi ünnepség volt. Részegen kötözködni kezdett, veszekedést provokált, mire a házigazda bérese leütötte. Az ütésbe belehalt. A tragikus eset kapóra jött a hatalomnak, végre „föltárhattak” egy nem létező, általuk kiötlött „kulák összeesküvést”. Az ÁVH valóságos hadműveleti tervet kreált, a hírhedt Komlós János, a szegedi ávós központ kegyetlen alparancsnoka tervezte meg s vezényelte az akciót. Lecsaptak több tucat „összeesküvőre”. A rögtönítélő bíróság tíz gazdát börtönbe küldött, két embert pedig egyeneset a bitófa alá. Akiket nem csuktak le, azokat családostól kitelepítették, minden vagyonukat elvették. Kímélet nem volt. Nem is reménykedett abban senki.