Május elseje, a kétarcú emléknap

Munkásünnep, egyszersmind népi hagyományainkat idéző alkalom: e kettősség tükrözte egykor május elseje karakterét. Aztán a szocialistának mondott évtizedekben leegyszerűsödött a dolog: a felvonulás, na meg a jelenlét honoráriumaként kapott sör meg a mustáros virsli jelentette az ünnepvalóságot. Vonult a települések apraja-nagyja. Egyrészt, mert kötelező volt, vagy legalábbis erősen ajánlott, és ugyan ki állt volna ellen a hatalmi szónak. Aztán a szervezők eljutottak a sör-virsli kombótól a populáris-szórakoztató programkínálatig – persze, hogy pártalapon szelektálva…

Azért emlékezzünk a kezdetekre: a XIX. századi mozgalmakra, egészen az 1886. május elsején kezdődött chicagói munkássztrájkig, amely megvetette a szolidaritási akciók hagyományát. És ott a nap másik foglalata, a májusi zöldág-ünnep, ennek gyökerét az archaikus-pogány kultúrában leljük.Tavaszhónapunk névadója, az ókori rómaiak által tisztelt Maia, a föld termékenységének istennője „uralta” ezt a napot. A rá emlékeztető bőségvarázsló rítusok és felvonulások a tavaszi zsendülés örömünnepeit jelentették.

Mint szinte minden népi rituálénak, ennek is van biblikus eredeztetése. Eszerint két apostol, Fülöp és Jakab térítő útján segítőül csatlakozott a pogányok által megrágalmazott leány, Valburga, aki – hogy tisztességét bizonyítsa – vándorbotját a földbe szúrta, s az kizöldült. Az őslegendák persze sok változatban élnek, az viszont biztos, hogy az e napon a házak kapujára szegezett zöldág s a májusfa-állítás szokása is a régi időktől való. Ez utóbbi aztán a népi hiedelemvilágban mindinkább szerelemébresztő tartalmat is kapott. A magyarság otthonvidékén elterjedt májusfa-mászás a legények bátorságát megmutató vetélkedés volt. Zöldfarsangkor – így nevezték egykor ezt az ünnepet – Székelyföldön a lányos házak kapuja elé az ébredő szerelmet jelképező jakabfát, hajnalfát ütöttek.

Május elseje a katolikus világ ünnepe is: Jézus nevelőapjára, a názáreti ácsra emlékezve „Munkás Szent József” tiszteletnapja. Megünneplését a múlt század derekán foglalták pápai rendeletbe. A munkára valókészséget, a szorgalmat a kereszténység alapértékként tiszteli; ez rokonítja a vallási és a világi ünnepet.