A földrengés szegedi hőse: a mentés közben nem foglalkozunk a félelmekkel, az egy más állapot

NÉVJEGY

Tátrai János tűzoltó alezredes a Csongrád-Csanád Vármegyei Katasztófavédelmi Igazgatóság polgári védelmi főfelügyelője, a HUNOR csapatvezető-helyettese. A polgári védelmi szakterületen több évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkezik, több nagy káresemény, árvíz, illetve veszélyes anyag kiszabadulásával járó baleset felszámolásában is közreműködött. Több, a különböző mentési folyamatok során hasznos, nemzetközileg is elismert képesítést szerzett. Három évvel ezelőtt tanácsosi címet kapott a BM OKF főigazgatójától.

- Amit a televíziókban láttunk képeket a földrengésről, azok sokkolóak voltak, ez a helyszínen csak erősebb hatást válthatott ki a mentőcsapatok tagjaiból is. Leülepedtek már Önben a megfeszített munkával töltött egy hét eseményei?

- Mi tűzoltók vagyunk mindannyian, így nagyon sok mindent láttunk már életünkben, ez persze nem azt jelenti, hogy immunisak lennénk ilyen esetekben. Ilyen eseménnyel, ilyen hirtelen, mellbevágóan azonban senki nem találkozott még közülünk. Ameddig dolgoztunk ott kint, ezzel nem is foglalkoztunk, és nem is akarunk ezzel foglalkozni, tettük a dolgunkat. Ha egy élő sérültet hoztunk ki, akkor nem álltunk meg ott ünnepelni, mentünk tovább, de ugyanígy tettük tovább a dolgunkat, amikor halottakat tudtunk csak kiemelni. Ebben az esetben szerencsés, hogy nincs idő gondolkodni, menni kell tovább.

- Később sem jönnek elő ezek a képek?

- A pihenőidőben, de inkább a bevetés után jut ez az eszünkbe. Mi most ebben a fázisban vagyunk. Mindannyian, akik kint voltunk azért saját magunk szerint nagyjából rendben vagyunk. De én is észreveszem magamon, amikor beszélek róla, hogy kicsit hamarabb jön a gombóc a torkunkba, mint ahogy vártuk volna. Tisztában vagyok vele, hogy megviselt, de nem érzek magamon tüneteket, nem érzem magam más embernek. Ugyanakkor éppen amit említettem, hogy előbb jön a gombóc, azért lejön, hogy ott van az emberben. Szerintem hetek kérdése, ameddig leülepszik, de azon vagyunk, hogy mihamarabb túl legyünk ezen. Sokat beszélünk róla és ez segít, de a munkahelyünkön is megkapunk minden segítséget, például pszichológussal is beszélgettünk. De hangsúlyozom, hogy nem betegségből, hanem egy igénybevételből lábalunk ki.

- A HUNOR csapatvezető-helyettese, így talán jó helyen érdeklődöm, hogy miért mondják azt világszerte, hogy ez az egyik legfelkészültebb mentőcsapatok egyike?

- Az elit egy olyan társaság, amely egy rendszernek a tagja. Az ENSZ égisze alatt hangolják össze a kutató és mentő egységeket, alakítják ki a sztenderdeket, képzéseket szerveznek. Ez a szervezet adott ki egy irányelvet a mentés folyamatára és akik ezen rendszer alapján vállalják a munkát, azok az elithez tartoznak. Mentőcsapat és mentőcsapat között ott lehet különbséget tenni, hogy nagyon sokan kimennek a területre, öt ember egy kutyával, a kutya talál is jelet, amit megjelölnek és mennek tovább. Óriási segítség ez is. Ugyanakkor a HUNOR és a hasonlóan elithez tartozó egységek, fogalmazzunk úgy, hogy teljes körű szolgáltatást nyújtanak. Azaz, ha mi megyünk, akkor felkutatjuk az áldozatot és jó eséllyel ki is mentjük.

- Vannak fokozatok, hogy mikor hívják az elitet és mikor a kisebb egységeket?

- Van olyan, hogy valakire egy szekrény dőlt rá és azt két ember le tudja emelni, de amikor egy komoly vasbetonszerkezet alá kell behatolni és megtalálni és kiszabadítani valakit, oda kell a képzettség és a technikai felszereltség, amivel a HUNOR rendelkezik. Ott, Antakyában, a környéken mi voltunk az egyetlen ilyen csapat. Sok kisebb egység dolgozott ott, akik a keresésben, orvosi ellátásban, mentésben is résztvettek, ami hatalmas segítség. Ugyanakkor a HUNOR egyben tudja elvégezni mindezeket a feladatokat és emiatt tartozik az elithez. Három kategória van, a könnyű, a közepes és a nehéz. A harmadik kategóriában már több tonnás betonelemeket mozdítanak meg a mentőcsapatok és nekünk erre megvan a képességünk, amiből kevés van a világon. Ugyanakkor ott a helyszínen kiderült, hogy a közepes csapatra nagyobb szükség van, mert gyorsabban tudunk nagyobb területet lefedni. Éppen ezért most azokat az eszközöket vittük magunkkal, ami ehhez szükséges, mert fontos volt, hogy mielőbb megkezdjük a mentést.

- A kérdést a kollégájának is feltettem, de Önnél is fontos. A félelem dolgozik Önben? Van olyan helyzet, amire azt mondaná, hogy nem, ezt nem vállalom?

- Mi, mint tűzoltók úgy vagyunk kiképezve a kezdettől, hogy a kockázat csak az észszerűség határáig terjedjen. Nem olyan hősökre van szükségünk, akik bemennek az összeomlani készülő égő házba és biztosan megsérülnek. Nekünk olyan hősök kellenek, akiket a mentés után lehet ünnepelni. A mentés közben azonban nem foglalkozunk a félelmekkel, az egy más állapot. Ha foglalkoznánk vele, nem mennénk oda, ugyanakkor egy egészséges félelem mindenkiben dolgozik és kell is legyen, mert a munka közben az alakul át óvatossággá és körültekintéssé. Nem gépek, terminátorok vagyunk, akik érzelmek nélkül a racionális döntések mentén dolgozunk. Valahol középen van az igazság. Kell hozzá bátorság, de amikor ott vagy és döntened kell, akkor tíz esetből kilenc és félszer bemégy. A félelem bennünk van, de a rettegés nincs. A biztonság a legfontosabb, de nyilván bevállalunk kockázatokat, ugyanakkor tudjuk, hogy mindenkit hazavárnak.