Az egykorvolt dorozsmai nővér és az örök szolgálat

A fényképen idős asszony, keze összekulcsolva, mellette rideg vaságy, azon füzet és jegyzetlapok, táskarádió, mert a hírek kellenek a valóságismerethez, a szociális munkához, amit ő, Viktória nővér évtizedek óta végez… vagyis végzett, egészen 1994 adventjéig.

„1958 novemberében Dorozsmára helyezték, 1994-ig itt élt és dolgozott” – olvasom az egykori szerzetesközössége, a Szociális Testvérek Társasága rá emlékező sorait. „A szegényes szolgálati lakásában mi, akik jártunk hozzá, egy kis mennyországot tapasztaltunk meg. Itt írta ezerszámra evangelizációs kis lapjait. Fáradhatatlanul írta a leveleket a hozzá forduló szeminaristáknak, papoknak, és mindazoknak, akik tanácsát kérték. Emellett számolatlan mennyiségben varrta a kazulákat Indiába, Teréz anya nővérei számára, hogy legyen miből osztogatniuk a leprásoknak.” A Szeretet Misszionáriusai, Teréz anya szerzetesközössége pontosan tudta, ki az a dorozsmai Wagner Viktória. Aki egyébként mindvégig élt ősi hivatásának: a védőnői munkának. Tanult szakmája ez lett, fiatal apácajelöltként erre indította rendfőnök asszonya, és örömmel engedelmeskedett.

Nehéz terhet cipelve

Hogyne tette volna örömmel, hisz a szolgálat, az áldozatvállalás „von Haus aus” a vérében volt. Parasznyán született 1907-ben, művelt, katolikus család első gyermekeként. Hétéves volt, amikor körjegyző édesapját orvul megtámadták és halálosan megsebezték. Öt testvérével lett félárva. Édesanyjuk rettenetes nehézségek árán nevelte őket. Kényszerből, hogy meg tudjanak élni, hozzáment egy gépészmérnökhöz. A férfi kegyetlen mostohaapa lett. A gyermekek viszont erősek voltak, derűvel élték az életet. Vasárnaponként „kultúrdélutánt” rendeztek a padláson. Az érdeklődő, tudásvággyal bíró lány tanult, s felnőve sorsa nagy fordulatot vett. A véletlen a Szociális Testvérek közösségébe vezette: testvérével az utcán egy apácával találkoztak, faggatni kezdték, miféle rend tagja. Aztán amikor a család Pestre költöztek, nővérével bekopogott a szerzetesrend anyaházába. És épp a rendalapítóba botlottak. „Schlachta Margit olyan szeretettel beszélt velünk, hogy abban a pillanatban eldöntöttük: mi pedig idejövünk.”

Hivatásút kezdetén

Beöltözött. Beiskolázták, s a védőnőképzőben három év múlva dicsérettel végzett. 1935-ben letette első szerzetesi fogadalmát, akkor helyezték védőnőnek Szegvárra. A legszegényebb közösségre, a kubikusok családjaira fordította a legnagyobb figyelmet. Elszánta magát, hogy az asszonyoknak szülőotthont alapít. Megvalósította. Aztán Szentesre helyezték, ott anyák iskoláját és elsősegély tanfolyamot szervezett. De hiába a több év sikeres munka, az új kommunista hatalom döntött sorsáról. „Az akkori impérium nem volt megelégedve a világnézetemmel”. Visszatoloncolták Szegvárra. Ott érte a baljós 1949-es év. Januárban a rendházból kiverték a jelölteket. „Engem boxerrel ütöttek.” A diktatúra kiteljesedett. A bátor, tiltakozó apácát büntetésből Kistemplomtanyára helyezték. De ott is zokszó nélkül tette védőnői dolgát, az ő szavaival „jó tanyai magyarok között”. Ám bekövetkezett a legrosszabb: a rendek feloszlatása. Attól fogva csak a lelkében maradt szerzetes. És teljes valójában civil védőnő.

Apáca, lovaskocsi bakján

Ez még korábban, szerzetes idejében történt. A II. világháború végén ismeretlentől kétségbeesett üzenet jött: három gyermekkel s a negyedik kicsivel várandós asszony magára maradt, orvos férje hadifogságba került, s ő ott áll támasz és pénz nélkül. Viktória nővér, a kis, törékeny apáca bátorságnak nem volt híján. Szerzett egy lovas kocsit, több napra fölszerelkezett, bakra ült, s elindult Egerbe. Hosszú volt az út. Nyolc napba telt, amíg megfordult. De sikerült! A gyámolító nélkül maradt családot biztonságos helyre fuvarozta, gondjaiba vette. Szegvári lakása lett az egri család menedéke. Így tel az egész élete is: otthona mindig szerény, szegényes volt, de a rászorulók, vigaszt keresők menedéke lett. Keresték istápolásra szoruló anyák, idősek, gyerekek, megerősítésre váró hívők, szeminaristák, fiatal papok. Igazi evangelizátor volt. Wagner Viktória minden tettével szolgált. Ereje segítette a lovas kocsi bakján, a többnapos úton, amikor menteni kellett, meg a terepmunkán, szegények otthonaiban, a nyomor közepében is… egészen 1994 adventjéig. Akkor, 87 évesen istápoltjaitól örökre elköszönt.

A végszó az apácatestvéreké: „Kiskundorozsmán több százan búcsúztak tőle. Az ország minden szegletéből jöttek tisztelői, elbúcsúzni a kifogyhatatlan erejű asszonytól. Többen úgy emlékeztek: temetése inkább ünnep volt, a hivatás és a szeretet ünnepe. Ott voltak azok a papok, akik tőle kaptak indíttatást a lelkészi hivatásra, fehér miseruhában celebráltak és emlékeiket is idézték. Fölhangzott a Te Deum és a Magnificat, hiszen testvérünk életét is a folytonos hálaadás jellemezte.”

Amit Wagner Viktória megtestesített: örök szolgálatpélda. Pedig „csak” egy madárcsontú apáca volt.