Kis közlemény a Délmagyarország június 6-ai számából, 1970-ből: „Figyelem: A Vasutas Művelődési Ház folyó hó 6-án este 20 órától reggel 3 óráig nagyszabású bálat rendez. Közreműködik az ASTOR zenekar.”
Érdekes lenne tudni, azt a „bálat” tényleg megtartották-e, a zenészek játszottak, s az emberek gondtalanul szórakoztak és ropták a nem tudom mit – vagy a vasutas főkultúros az együttérzés jegyében lemondta. Mert Szegedet akkor épp egy súlyos árvíz szorongatta. Lett volna kivel szolidárisnak lenni: a Tisza gátjain homokzsákokat pakolókkal, a szegedi partfalat folyamatosan vizsgáló búvárokkal, a Műegyetem mérési ügyeletet adó tanáraival és diákjaival, az Ativizig mérnökeivel és munkásaival, katonákkal, civilekkel… szóval – a Várossal. Talán tényleg lemondták a mulatságot.
A Tisza a XX. században is produkált néhány kritikus vízállást. De olyat, mint ’70-ben, egyet sem. Azon év április 9-én a vészjelzés miatt ötszáz ember vonult ki a déli gátakra. Igaz, még csak őrt állni. Két hét múlva a folyó mintha megnyugodott volna – de kiderült, csak újabb, még nagyobb támadásra gyűjtötte az erőt.
A szeles májusban a veszély jele: 22-én elrendelik a kitelepítésre felkészülést. Hat község lakói éjszaka virrasztva várnak a jelre. Sokfelé pánikhangulat alakul ki. Rémhírek terjednek buzgárokról, gátszakadástól. A félelem egyébként jogos: korábban semmilyen tudományos elemzés nem jelzett hasonlót, mint az akkori szakvélemény – hogy a folyószint a 806 centis történelmi maximum fölött jócskán, a tízméteres magasságot ostromolhatja.
Így „beszél” a Tisza az általa szeretett Szegedről Juhász Gyula versében: „Valamikor tavasz táján Szerelemből öltem én”. Értjük a kódolt üzenetet: azt üzeni a folyó, pusztított, de csak azért, hogy kedvese, a város megújulhasson. És azóta is tavaszokon „Szeged táján Emlék ébred és remény” – vagyis a pusztulás réme mellett ott az újjászületés ígérete is. Nos, a ’70- es nyárelőn a szegediek nem az újjászületésre gondoltak: bennük a XIX. századi „nagy víz” emléke ébredt. A több ütemben érkező árhullámok annak rémképét festették, hogy a várost egy második katasztrófa érheti.
A szorongató veszélyhelyzet miatt május 22-ére virradóra a hatóság elrendelte Makóról és a környező falvakból a kitelepítést. Negyvenezer embert evakuáltak, ők Vásárhelyen és Szentesen kaptak szállást, élelmet. A hátrahagyott porták közül háromezer roskadt össze, oda többé már visszatérni se lehetett. Szeged sorsa ekkor még nem dőlt el. A város védekezett, ahogy tudott. A gyárakból a munkások jó részét az árvédelemre vezényelték. A katonaságot is mozgósították. Aki lépni tudott, a folyóparton volt, zsákolt, lapátolt, gátat magasított. Túlzónak tűnik, de nem az: Szeged népe egy akarattal tette a dolgát. Kis szarkazmussal: a folyó is - két és fél hónapon át hol támad, hol visszavonul. 66 napig a három évtizedes rekordszinten kalandozik, majd a félelmetes tíz méter felé tart: június 2-án 961 centiméter. Apadás, majd újabb emelkedés. Kövérre hízik. De aztán végre lassú, folyamatos csökkenés. Június közepe lesz, mire megnyugszik. A város megmenekül.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.