A költő legszebb pünkösdje

Szinte hihetetlen: ezer ember egy irodalmi matinén! Lehet, tán máskor is megtörtént, de egyszer biztosan. 1923 májusának harmadik vasárnapján, Juhász Gyula jubileumi köszöntésén.

Negyedszázaddal volt ez túl egy másik pünkösdön: amikor 1899-ben a szegedi piaristák diákja a városi újság, a Napló hasábjain a saját verseivel nézett farkasszemet. Nyomtatásban addig még nem láthatta írását. De azon a napon a költői hivatásépítmény első téglája a helyére került.

Elindul egy költői életút. Keservesen nehéz magánéletbe ágyazva: hiperérzékenység, stabilitáshiány, túlfűtött érzelmi készlettel és szeretetvággyal körítve. Nem egyszerű képlet. De az olykor megbillenő önkép helyrepofozásához ott vannak a barátok. Kosztolányi-Babits-Juhász Gyula: irodalmunkban nincs tán másik hármas, akik ennyire összenőttek. Igazi testvériség volt az övék. Egy életre szóló, mondhatnánk, és valóban: születésük éve majdnem azonos, és földi utuk vége is közel esik. Gyakorta időznek együtt Pesten is, Szegeden is, a város számon tartja találkozásaikat – hát persze! Három korszakos költő együtt még a gazdag szellemi életet élő városban is esemény. Aztán adódik egy alkalom, amihez hasonlót addig még nemigen látott a művelt közönség.

Vasárnap, 1923. május 20-a, fél 11. A Belvárosi Mozi előtt emberek gyülekeznek. Egyre többen vannak. Nem véletlen: a hatalom által nemigen, de a szegedi elit és a köznép által is igazán tisztelt költő köszöntése van soron. A húszas évek szegedi sajtójának különc figurája, Pór Tibor az ötletadó, ő szervezi meg azon a pünkösdön minden idők legnagyobb szegedi költőünnepét: a Juhász Gyula indulása 25. évfordulójára rendezett matinét. Pór egyébként az esemény idején már éppen kirúgott hírlapíró – ő szervezte meg korábban az újságírók bérkövetelő sztrájkját, emiatt kirúgják, s később Sarló Sándor néven kezd új szakmai életet –, de a költőtalálkozón ott van, gondos házigazdaként. Az újság az eseménytől írta: „Ezer ember jelent meg vasárnap délelőtt 11 órakor a Belvárosi Moziban, ahol a modern magyar irodalom vezető nagyságai jöttek össze Juhász Gyulát ünnepelni, huszonötéves költői jubileuma alkalmából. Soha még olyan áhítatos csönd és olyan felmagasztosult hangulat nem ült a Belvárosi Mozi helyiségében, mint ezen az irodalmi ünnepen.”

Előlépnek sorban az írótársak: Móra Ferenc legelsőbb, aki az életét szimbolizáló mezei virággal köszönti az ünnepeltet, s a lap szerint „… a közönség szűnni nem akaró tapsorkánnal jutalmazta őket.” Aztán Kosztolányi érkezik e szavakkal: „Ő maradandót alkotott s könyvei az óriás könyvtárak azon a részén állanak, melyekben visszatérnek a korok a halhatatlanság utcájába.” Babits Mihály következik: arról beszél, milyen nagy hálával tartozik barátjának, mert hiszen költői életútja elindítóját is tisztelheti benne. De hát ugyanezt a segítséget kapták a fiatalabbak, a szintén jelen lévő József Attila is, meg Szabó Lőrinc, és mennyien még! Mert Juhász Gyula szíve a tehetségéhez hasonló volt: nagy. Az Utolsó imádság című verse záró soraiban írja: „Legyen mindenki boldog, aki él itt, / S halálra fáradt lelkem szenvedésit / Írd mind az ő javukra, Istenem!” Ugyanezt tükrözi a költőtárs üzenete: a Juhász Gyuláról való nóta, vagyis József Attila verse a kortársról, a barátról, a szeretet küldöttéről: „… Mindenkinek jár távoli csomag / S egy égi izenet, amit hozott, / Ahonnan jött, az örök szeretetből…” (.József Attila: Juhász Gyuláról való nóta, 1923, részlet)