Este a Koponyák hegyén

Már túl mindenen: Názáreti Jézus elárultatott, elítéltetett, megfeszíttetett.

A drámai erejű festményen, Munkácsy Krisztus-trilógiája harmadik darabján ott van az elmúlt és ott az épp megtörtént pillanat – csak a jövő hiányzik. Mert az akkor még legfeljebb vízió, és aki annak titkát felfedné, ott függ a kereszten. Élettelenül.

Annak az élettelennek a lábai alatt látható mindenki, még az is, aki nincs is ott: az épp futásnak eredt alak, akinek sietségében megtestesül a rémület, és képzeletünk odavetíti mellé a társait, azok rémületét is, akik hamarosan meghallják a hírt. A halálítéletet kierőszakoló főtanács emberein is látni, testbeszédük nem más: önigazolás akar lenni, a mögött pedig látni már az előbújó félelmet – és odagondoljuk azokat is, akik a gaztettben részesek voltak, s akik szintúgy félni fognak majd. A római legionáriusok arcán is ott feszül a bizonytalanság, és ahogy fegyvereiket fölmutatják, mintha megerősítést kérnének, de az nincs, ahogy nem lesz majd a szellemalakként odaképzelt többi rómainak, a helytartónak se, mert a terhet mindenki maga hordozza.

De a plebsz, igen, a plebsz ússza meg szívfájdalom nélkül, ők, ha már nincs semmi látnivaló, unottan odébbállnak, így tesz a létrás-szekercés végrehajtó is, megy, s majd várja az új alkalmat, amikor ismét keresztre segíthet valakit, egykedvűen, hisz ez neki csak munka, és nem tudja, most sem tudta, ki volt az, akit gerendára szegezett.

Csak a római százados volt az, aki akkor, ott kimondta az igazságot, mert látott mindent, megsejtett valamit a jövőből, és így szólt: – Ez az ember valóban ártatlan volt…

De a felismerés kései. Bevégeztetett. Consummatum est.