Farsangtemetéstől sanyarúhétig: út húsvéthoz

Már kék selyembe pompázik az égbolt – írja a szépséges Húsvét-szonettjében Kosztolányi Dezső. A költő a tavasz énekese: de hát mi más lenne, hogyha március szülötte. Az 1885-ben volt érkezésére hétfőn emlékezett az irodalmárvilág.

Most a húsvétról lenne szó. Persze a kettő együtt jár, a tavasz és a húsvétünnep egylényegű, a várakozás és a remény kifejezője. Életújító. A farsangtemetés hamvazószerdával megvolt. Erdélyi vidékeken a nagybőgőt is illőn, a nélkülözhetetlen (ál)pap közreműködésével eltemették, jelezve, hogy a hangszereknek szerepe majd csak a húsvéti bálon lesz ismét. A csíki falvakban munkába álltak a rosszűző szerszámok, az ördögollók. Mindenütt lezajlottak a „gyilkos” küzdelmek a böjtöt igenlő Cibere vajda és böjttagadó Konc király között. Csíkmenaságból biztos jelzésünk van: ott Cibere fölényesen győzött. De az évszázados hagyományt tekintve tudhatjuk, Kászonban, Szárhegyen és messzebb se lett ez másként. Tehát a vallásos nép békésen átlépett az ünnepváró időbe, s emlékezhetett Názáreti Jézus negyvennapos böjtölésére s kínszenvedésére.

Most, hogy egymás után elszálltak – a régiek szavával – a bűt, még régebbi kifejezéssel a negyvenlőbűt hetei, már húsvét előtt vagyunk. A sanyarúhétben – neveztetik feketehétnek, gyászhétnek, szenthétnek, nagyhétnek is – amikor a tragikum, majd a felszabadult öröm párosan jár. Az előkészületeket a természet is megtette: kibomlott a fűzfabarka, így megtörténhetett a virágvasárnapi zöldág-hordás, a téltemető kiszejárás. Ahogy a fiatal lányok termékenységvarázsló vesszőzése, a villőzés is. Vagy a moldvai csángóknál a fűzfasíppal való tavaszébresztés. De most, ebben a covid uralta korban csak jelképes módon, távolságtartással.

A tavasz viszont nem tart távolságot. Egyenlően oszt meleget; ahogy Kosztolányi Dezső verse is az ünnep végső ígéretét, azt, hogy kiderül az ég.

Már kék selyembe pompázik az égbolt
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –

kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.

Kiemelt kép: Mandiner