Aki kiérdemelte az örökül való koronát

Messziről indul ez a történet. A Krisztus születése utáni harmadik évszázad vége felé járunk. Távoli földön, Alexandria pogány királya, Costus udvarában vagyunk. Nem túl derűs az ottani világ: gyerekzsivaj sosem szakítja meg a nyomasztó csöndet.

Az uralkodó hiába mutat be áldozatot szinte nap mint nap a bálványisteneknek, azok nem hallják meg kérését. Pedig régóta vágyik rá, hogy asszonya utódot szüljön. Egy görög bölcs, Alforabius segíteni igyekszik neki. Azt tanácsolja, aranyból öntessen ki egy istenképet, hogy az előtt áldozhasson, de csakis olyan legyen, ami nem bármely istent, hanem az Egy Istent ábrázolja.

Az aranyművesek nekifognak. Próbálják kiönteni a szobrot, de az csodás módon feszületté változik: kereszt, rajta egy megfeszített, egy titokzatos, ismeretlen Isten. A király, amint felocsúdik, a feszületet a pogány templomba viteti. És akkor – újabb csoda! – a bálványok mind leomlanak. A görög bölcs intelme szerint Costus a kereszt előtt bemutatja az áldozatot.

Eltelik jókora idő. Várakozás. Beköszönt a 282-ik év. Egy napon szolgákat szalajtanak a palotában mindenfelé, keressék királyt, jöjjön gyorsan hitvese hálóterméhez. A király jön. Megtudja az örömhírt: asszonya várandós. Még pár hónap, és eljön az idő, amikor a gyermek az életbe sírja magát. Leány!

Ez az egyik leginkább tisztelt középkori szent, Alexandriai Katalin születéslegendája. Ezt a legendát aztán továbbfűzi a képzelet, és egy meseszép történet elevenedik meg: a leány már tizenhárom évesen mély bölcsességet és tudást mutat, híre eljut messze földre. De nagy csapás éri: szüleit váratlanul elveszti. Apja a halála előtt a lelkére köti, legyen hű a kereszten függő ismeretlen Istenhez, mindig őt tisztelje. És csakis hozzá méltó ifjúval kösse össze az életét, aki a megfeszítettet szintúgy tiszteli.

Katalin vándorútra indul – hosszú lesz az útja, ami alatt a szinte gyermekien fiatal lányból harcos hitkövető lesz, aki vállal ezért minden megpróbáltatást, minden kockázatot. Maximinus császárral szembeszegül, amikor az keresztényeket kényszerít bálványimádásra. Az uralkodó hiába hív ötven pogány bölcset, hogy a lányt térítsék el hitétől, ő vitában legyőzi, mi több, a végén ellenfeleit maga téríti meg. A császár utolsó próbálkozásként megkörnyékezi Katalint, de ő ellenáll. És készen már az ítélet: kínhalált kell halnia. De a legkegyetlenebb kínzásokat is mosollyal fogadja. Az álmok adnak neki erőt. A Megfeszített, aki a kiskora óta őrzött keresztjén látható, a börtönvíziójában megjelenik, s hívja őt: Kövess engemet és vigyed az örökül való koronát…

Katalin, a kitartás „örökül való” eszmei koronáját őrző vértanú emléknapja a mai. S a nevét viselők csöndes ünnepe.