Őszapó

Egy kislány, Réka, hatéves volt, s azon kesergett: milyen szomorú, vége a nyárnak. Nem, a legkevésbé sem az iskolakezdés riasztotta szeptember jöttével, mint a legtöbb diákot, hisz’ még csak az elsőt kezdte; nagy reményekkel vágott neki új életének. Ő egyszerűen a nyáridő szereplőit búcsúztatta, s versbe foglalta panaszát:

„Elmennek a gólyák
és a bölömbikák.
Elmennek a fecskék
és a búbos bankák.”

Egyszerű versike, de le ne becsüljük! Hatévestől, bizony, teljesítmény. Már az is, hogy írástudóként vonult be az iskolába. Nem kerített nagy feneket a dolognak, nem volt rá különösképp büszke sem, egyszerűen természetesnek vette, hogy apja-anyja ötévesen munkába fogta. És nem azért, mondják szülei, mert zseninek gondolták. Csak a kinyíló érdeklődését tekintették mintának.

Kérdeztem Rékát, „kik” miatt nem kell most szomorkodnia. Persze, hogy nem értette, az ilyen korú gyermek csak az egyértelműre fogékony, körül kellett írnom: az elmenők helyett mely madárfélék derítik föl az őszi-téli időben. Egy mosoly, s már mondja is: az énekes rigók nagyon ritkán, ők vonulnak, csak enyhe teleken maradnak itt, akkor sem mindegyik. A fekete rigók közt több az áttelelő, de sokan vonulók. (Már tanultam is két új szót.) A kedvencei közül a cinkék maradnak. A verebek szintúgy. Meg a csuszka, a kárókatona, s a meggyvágó. Na meg a jégmadár. És az őszapó.

Az ám, milyen kedves név: őszapó. Hangulatfelelős a szürke világban. Réka azt mondja, legközelebb, ha apjáékhoz megyek, mesél majd az őszapóról. Van mit.

Kétségem sincs! És már csak az jár az eszemben: mit kezdjünk azzal a szeptemberi nappal, a nyolcadikával, amelyet 55 évvel ezelőtt az UNESCO a teheráni világkongresszusán az olvasás és az írni tudás világnapjává nyilvánított. Manapság, amikor a tudományos mérések szerint a fiatalok figyelmét nagyjából három és fél percig lehet egyvégtében lekötni, vajon miféle olvasnivaló képes ennél jóval többre?

Réka tudhatja a titkot.