Kétszáz éve ment világgá: egy szegedi a XIX. századból

Életúttörténet. 1811-ben a mai napon született Kőrösi József, aki nem azonos a másik Kőrösyvel, aki amúgy is ipszilonos… Az ifjú már vagy hatodfél órája úton volt. Egyre fáradtabb lett. Már addig is jó idő telt el, mire kikeveredett a városból, aztán még több, amíg eljutott a Fehér-tóig. A mindinkább sajgó lába sokszor eszébe juttatta, hogy mire is vállalkozott. Nem, azt egy cseppet sem bánta, hogy gyalogszerrel vágott neki a Pestre vezető útnak. Postakocsira nem tellett, így hát nem volt választása. Márpedig neki el kell jutnia a fővárosba – ez járt a fejében az inaséveiben is, apja szintúgy erre biztatta, mondván, ilyentájt, az 1820-as években Szeged szűken méri a munkát egy vasiparosnak. Meg különben is – mondta az öreg –, az egykori a céh-hagyományok köteleznek…

Amikor Kőrösi József elvégezte a tanonciskolát, felszerelkezett: két pár strapabíró bakancs, meleg holmi, bekecs, viharkabát, minden volt, ami a hosszú útra kellett. Rokona adott neki egy kiszolgált borjút – ahogy akkortájt nevezték a katonai hátizsákot –, abba több napra való szalonnát, kenyeret, hagymát is pakolt, meg az imakönyvét: az rejtette a féltett bizonyítványt, amely igazolta, hogy mestersége tudója immár. A fiatalember tehát ment, kitartóan. Az első nagyobb pihenőt a szatymazi lóváltónál tervezte. Úgy gondolta, ott, a postaállomáson valami kis harapnivalót is kaphat, de friss kútvizet mindenképp. Így is lett. Ám mielőtt ez megtörtént volna, az állomásra érve jött az első meglepetés. A postamester iránt érdeklődött, s akit kérdezett, a termetes asszonyság így szólt: itt áll maga előtt. A fiú nem gondolta volna, hogy asszony is űzhet effajta mesterséget, de amíg a tojáslepény készült, megkapta a magyarázatot: az igazi postamester, Kovács István nem sokkal előtte meghalt, s özvegye mit tehetett, ő lépett a helyébe. A rögtönzött ebéd után, ami csak szerény volt, hogy el ne álmosodjon a továbbút előtt, kicsit még pihent, kieresztette a lábából is a sajgást. Aztán felkerekedett. Ment, olykor billegve a homokúton. Egyre-másra hagyta el a tanyaházakat, néha útbaigazítást kért, mutatták az irányt Gajgonyáig, aztán az újabb pihenőhely, Őszeszék Kapitányság felé, s amikor a távolban megpillantotta egy szélmalom hatalmas lapátjait, már tudta, jó irányt tartott: épp aszerint, ahogy özvegy Kovácsné elmagyarázta neki. Megérkezett a székalji molnár portájára. Megpihent. Az úti kalandok sorát itt most berekesztjük. Mindaz, ami eddig leíratott, egyszerű mese. Nem tudni, hogy az ifjú Kőrösi miféle kalandok során jutott el végül a fővárosba, nincs róla föllelhető leírás. De hogy eljutott, az biztos, amint az is, hogy nem Pest lett a végállomás. Szeged szülötte volt – aki aztán Ausztriában lett ismert gyáriparos. Szakmai sikerei mellett szociális áldozatvállalásával is nagy megbecsülést szerzett magának. Bár nem volt tudós, mint névrokona, a szegedi iskola nevét adó Kőrösy akadémikus, de ennek az emigrált Kőrösinek is tudományos könyvben nyitottak szócikket. Idézzük föl életútját a Magyar Tudóslexikon szavaival. „A szegedi születésű ausztriai gyáralapító, (Szeged, 1811. jún. 16. – Andritz (Graz), 1868. jan. 31.) inasiskolát végzett és gyalog ment fel Pestre szerencsét próbálni. Nem boldogult sem itt, sem további, Oroszország európai városaiba vezető vándorútján. 1831-ben, rövid bécsi kitérő után Grazban állapodott meg, ahol a Hofrichter láncgyárban talált állandó munkát. Szorgalma olyan eredményes volt, hogy nemsokára érdekeltséget szerzett alkalmazójánál és társtulajdonossá küzdötte fel magát, sőt, utóbb megvásárolta a gyárat.

Termékei olyan megbízhatóak voltak, hogy jogot nyert a monarchia valamennyi városába történő szállításra. Ekkor elhatározta egy fémárukat, gépeket előállító nagyobb gyár alapítását. Kínáltak zúzó- és aprítógépeket, préseket, szívó-nyomó kutakat, csörlőket, darukat, öntött és hőkezelt vasúti kerekeket, valamint Kőrösi saját szabadalma alapján készült szivarkészítő gépet és légfűtő berendezést is. A két gyár 600 alkalmazottja elismerésre méltó szociális juttatásokban részesült: a gyártulajdonos házakat építtetett számukra, gyermekeiket lovas omnibusszal szállíttatta az iskolába, ének- és zenekart alapított, az iskolát bővíttette és taneszközökkel látta el, nyugdíjalapot létesített. 1867-ben tűz pusztított a gyárban és bár a helyreállítást már másnap megkezdték, Kőrösi a tűzvész során kapott füstmérgezésbe belehalt. Ekkorra már világszerte ismertté tették gyártmányai, különösen vízgépészeti berendezései, turbinái öregbítették az osztrák gépgyártás hírét.” A szegedi fiúból ausztriai iparmágnássá lett Kőrösi József nevét Grazban utca, iskola, közintézmény viseli. Két évszázados álma ma is valóság: egykori cége, az Andritz Ausztria legrégibb működő vállalata. Ma a cellulóz termelési rendszerek és a vízierőművek elektromechanikai egységeinek világszerte elismert szállítója, és a világ 270. legjobban prosperáló cégeként tarják nyilván.