Egy város tűzhalála és a tízezer bűnbak

A büszke Róma az önelégült Néró császár uralkodása idején veszett oda. Krisztus születése után a 64. évet írták. Várkonyi Balázs írása.

A nyári rekkenő hőségben, július 17-én csaptak föl a lángok. Hat napig tombolt a tűz. A város tizennégy kerületéből csak négy maradt meg épségben. Lakóházak, egész háztömbök, paloták sokasága vált semmivé, s elpusztultak templomok, az ősök legféltettebb szentélyei. Műkincsek, roppant értékek enyésztek el. A történetíró, Tacitus nagyon fiatal volt a tűzvész idején – mégis, ő adta az események leírását. Szavai szerint „Egy általános megbotránkozást keltő orgia után következik a csapás, véletlenül-e, vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan, de súlyosabb és szörnyűbb mindannál, ami csak ezzel a várossal tűzvészek során megesett.” Vajon ki a Tacitus által megnevezett princeps? Ez a titulus a Római Császárság első időszakában az uralkodó nem hivatalos címe volt. A történetíró tehát Néró császárra utal, igaz, hozzáteszi: megállapíthatatlan. Mégis, némelyek vallomása e teóriát erősíti: „… gátat sem mertek vetni a tűznek, mert sok ember sűrűn fenyegetőzve az oltást tiltotta, mások meg nyíltan csóvákat hajigáltak, s hangoztatták: Van, aki ezt parancsolta!” Ugyanakkor más ennek az ellenkezőjét valószínűsíti. Tarján M. Tamás esszéjében olvashatjuk, hogy mivel a császár a költők dicsőségére vágyott, „… állítólag ő maga gyújtatta fel Rómát, hogy ihletet nyerjen a lángoló város képéből, de ezt valószínűtlenné teszi az a tény, hogy éppen Nero reformálta meg a városi tűzoltóságot, és a fából épült negyedekben téglafalak felhúzását rendelte el.” Hiába, vannak legendák, amelyek igazságát sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, soha már. Ami viszont igazolt tény: Néró épségben maradt palotákat nyittatott meg, majd sebtében új épületeket is felhúzatott az otthontalanná lett embereknek. Számukra élelmet s ruhaneműt is hozatott a környékbeli településekről. Ám hiába minden gesztus, a mendemondának, hogy az ő parancsára tört ki a tűzvész, nem lehetett gátat vetni. Hogy a híresztelést valamennyire semlegesítse, a gyújtogatással a christianusokat vádolta meg. A Názáreti Jézus követőit, Péter és Pál apostolok tanítványait sorban összefogdosták. Halált kiáltottak rájuk. Vadállatok bőrébe bújt kutyákkal marcangoltatták vagy keresztre feszítették őket. Mikor bealkonyult, holttestüket meggyújtották, hogy lángolva éjszakai világítást adjanak. Néró a kertjeit ajánlotta föl a kínzásokhoz és kivégzésekhez, valóságos cirkuszi játékokat rendezett – és ekkor a közvélekedés megváltozott: a történetíró szerint az emberekben szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett elpusztulniuk. A császárt elérte végzete: négy év múlva palotaforradalom robban ki ellene, a szenátus anyagyilkosság vádjával halálra ítélte, s ő, hogy megelőzze a kivégzést, öngyilkos lett. Az utókor véreskezű zsarnokként idézi föl alakját. A följegyzések szerint a 64-es vérengzésben tízezer keresztény veszett oda. Ők a római egyház első vértanúi. A keresztény világ minden év június utolsó napján rájuk és a hitéért halált szenvedett valamennyi emberre emlékezik. A korunkban meggyilkolt vértanúkra is.