Három éve végigfutott a neten egy felvétel. A világ kosárlabdasportjának nagy figurája, a litván Šarūnas Jasikevičius egy kulcsfontosságú mérkőzés előtt sajtótájékoztatót tart. Már korábban kiderült, hogy a csapat kulcsjátékosa nem áll csatasorba, a mindenórás felesége mellett marad. Egy újságíró fölveti: hogyan történhet meg, hogy inkább a gyermeke születését választja a mindent eldöntő összecsapás helyett... A sztáredző egy pillanatig sem gondolkodik, azonnal rávágja: Én engedtem el. Az újságíró nagy szemeket mereszt, jön az újabb kérdés: Tehát ön szerint ez normális, hogy egy játékos nincs ott a csapatával az elődöntőben? Jasikevičius visszakérdez: Mondja, vannak gyermekei? Na, majd ha lesznek, megérti, fiatal barátom! Mert az a legfontosabb az ember életében! Egy másik videó drámai képsorai jönnek elém: kétségbeesett nőt karol át egy lány, rémült harmincas férfi a fejét fogva mormol, talán imádkozik, körben aggódó emberek, lapátosok egy csatornagyűrű mellett, egy tízéves-forma vékony fiút tűzoltók állnak körül, magyaráznak neki, széles övet mérnek a derekához, rácsatolják, a lábára is pánt kerül, a fejére bányászlámpa. Készülnek. A fiúcska arcán némi bizonytalanság, pedig közelednek az ő percei, az egyik tűzoltó megfogja a két vállát, erősen a szemébe néz, beszél neki, látszik, a szavainak súlya van, a fiú bólogat. Aztán irány a mélység. A nyílás, amin le kell ereszkednie, alig szélesebb nála. Ahogy fejjel lefelé egyre alább eresztik, vajon hatalmába keríti-e a pánik? Ő aligha fogja elmondani, hogy félt, pedig ki nem félne egy ilyen helyzetben, de nem ez a lényeg, hanem aminek percek múlva tanúi vagyunk: óvatosan húzzák fölfelé a hosszú kötelet, előbukkan két lábfej, aztán a pipaszár lábak, a fiúcska törzse, a karjai – és a karok végén ott egy picike, rémült gyermek. Körben az éljenző emberek, boldogságukban zokogó szülők, szemük sarkát törölgető lapátosok. És a csodálkozó tekintetű, pityergő kisgyerek… A mai nap azoké, akiknek születését mindennél fontosabbnak tudtuk. És akikért, ha úgy hozza a sors, a mélybe kell mennünk, még ha rettegünk is, mint Krisztián, a tízéves-forma fiú a Zsil mentéről, ő is rettegett, ahogy a szűk lukon a mélybe, a sötétségbe eresztették, és félelmét leküzdve mentette a nála is sokkal kisebbet. Derűs gyermeknapot szeretteinknek!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.