Remények. Anyák

Az éjszaka csöndjét gyereksírás veri fel. Hároméves fiúcska áll a kiságyában, édesanyját szólongatja. Mamám! Mamám!

Az anyát kórházba parancsolta a betegsége. A kisfiú az apjával maradt. Este nem ment az elalvás: Mamám! – visszhangzott a szó akkor a házban. Öt hangba sűrített biztonságkeresés. Azt mondja az apa: se előtte, se utána, soha, egyetlen egyszer nem hallották, hogy ily módon hívta volna édesanyját a kisfiú. Mindig csak így: Anya! De akkor, a kétségbeejtő hiány ezt préselte ki belőle: Mamám. Nem csupán hívó szó ez: vészszignál.

Az egyik távoli nevelőotthon lakója volt valamikor egy kis tízéves fiú, Frici. Maga volt a magányosság. Semmit sem tudott az édesanyjáról. Emlékeiben nem volt egyetlen arcvonás sem, amely anyjához vagy apjához köthette volna. Karon ülő gyermekként hagyták magára. A tanárai közül egy harmincas házaspárhoz erősen kötődött. Azok is megszerették, szinte családtagként fogadták, amikor bekopogott hozzájuk a kisgyerek. Jó idő eltelt aztán, s egyszer előálltak az ötlettel: mi lenne, ha örökbe fogadnák… A nem várt ajánlatra a kissrác meglepődött. Elgondolkodott. Vívódott, majd döntött. Annyit mondott: De ha egyszer jön a Mama?! Pedig aki életet adott neki, soha nem kereste. És mégis, oly életszerű volt a kérdésként megfogalmazott válasz, a valóságos reménymetafora: De ha egyszer jön a Mama?

Egy tudós tanár, Rusvay doktor mesélte: egyszer minden tanítványával leíratta, kikből áll a családjuk. És szinte kivétel nélkül mindenki így kezdte: anya. Vagy édesanya. Vagy mama. Május első vasárnapja az ő tiszteletük jegyében telik.

Isten éltesse az anyákat. Minden rendű és rangú anyákat. A szüntelen törődésben megkopottakat; a hajlott hátúakat; az örökös szolgálat alatt megvékonyodottakat; a hülyeségeinkbe belefáradtakat; a szertelenségünkbe belefásultakat; a testüket-lelküket értünk fölparcellázókat.

És akik már elmentek?

Hát itt élnek ők, mibennünk. Örök édesanyák.