Csernobil „újratöltve” – Unaloműzésből gyújtogatás, majdnem katasztrófa

Erdőtűz! A szűkszavú vészjelzés e hónap első szombatján pillanatok alatt végigfutott a csernobili tiltott zóna ellenőrzőpontjain. Hamar kiderült, hogy a sérült atomerőmű körül nem is csak egy, de három ponton ég az erdő. Vagyis gyújtogatás történt. A követező napokban aztán egyre-másra jöttek a hamis hírek arról, hogy a tűz végzetes nukleáris szennyeződést okozott. Szerencsére ebből semmi nem volt igaz.

Veszélyhelyzet éppen volt, de a lángok nem jutottak el a húsz kilométeres biztonsági övezet határáig; és bár kis mértékben emelkedett a háttérsugárzás, de az emberre nem veszélyes értéken maradt. Az 1986-os robbanásban megsérült atomreaktort megnyugtatóan védte a sugárzást gátló óriási szarkofág. A harmincnégy éve épp a mai napon bekövetkezett atomkatasztrófa előzménye egy kísérlet volt. Új eljárást teszteltek, de már az elején elkövettek egy hibát. Közelgett a munkásünnep, emiatt nem történhetett lemaradás, így váltott műszakban dolgozott a személyzet: mások kezdték, és mások fejezték be a munkát. Az előző nap kikapcsolták a vészhűtést, aztán a diszpécser újabb utasítására a reaktor még órákig hűtés nélkül üzemelt. A 4-es blokkban ekkor gőzrobbanás történt, amelyet újabb, immár nukleáris szennyezéssel járó robbanás követett. A riasztott tűzoltók, a vészelhárító kommandó, és munkások, mérnökök, katonák sokasága vette fel a küzdelmet a gyilkos erővel. Sokuknak még védőruhából is csak egy rossz darab jutott. A szovjet vezetők a távolból küldték bátorító üzeneteiket. A világhoz egy igaz szavuk se volt. Az első jelentések csak egy kisebb üzemi balesetről szóltak – pedig a történelem legnagyobb atomerőmű-katasztrófája zajlott. Az igazságot svéd tudósok hozták a nagyvilág tudomására.

A végzetes baleset a végítélet kezdetét jelentette a Lenin Atomerőmű fölött. Ez volt akkor a világ legnagyobb ilyen létesítménye, a szovjet energiaipar büszkesége. Működtetésére egy egész várost húztak fel pár év alatt, s oda ötvenezer embert telepítettek. Óvodák, iskolák, mozik, éttermek nyíltak, volt minden, ami a kényelmes élethez kellett. Aztán pár nappal a végzetes robbanás után mindez a múlté lett. Mindenki evakuáltak a háttérváros házaiból, és a harminc kilométeres körzetben élőket is kitelepítették. Százharmincezren váltak otthontalanná. A reaktorban tíz napig tombolt a grafittűz. A nukleáris felhő elárasztotta Európát. A szovjet pártvezetés elrendelte, hogy a Lenin nevét viselő létesítményt a sajtó csak csernobili erőműnek nevezheti, nehogy a katasztrófa árnyékot vessen Vlagyimir Iljics emlékére. A képmutatás másik példájaként a szovjet hadsereg vezérkari térképén a fertőzött Csernobil még 1991-ben is így szerepelt: „használaton kívüli úttörőtábor”. A balesetben elsőként harminc tűzoltó és erőművi szakember élete veszett oda. Négy helikopterpilóta a mentésben halt meg. A további áldozatok, a sugárfertőzésben meghaltak számát valószínűleg sosem tudjuk meg. A romokon több hónapig százezrek dolgoztak, sokan megfelelő védőöltözet nélkül – s az így szolgálatra kényszerített katonák és munkások sorsa ismeretlen. A halálozási adatokat és a kórházi dokumentumokat a szovjethatalom titkosította.

Pripjatyban, a szellemvárosban ma ember nincs, a házak között csak farkas, hiúz, vadló és jávorszarvas bolyong. A tiltott zóna egy részét a remények szerint néhány évtized múlva talán ismét lakhatóvá tehetik. Örökre néptelen marad viszont a terület majdnem fele. A halottak közül, ha igaz, csak egyetlen egy maradt temetetlen: a rangidős operátor, a harmincöt éves Valerij Hogyemcsuk. Az ő holttestét sosem találták meg. Hogy is találták volna, hiszen a beomlott reaktor zárta vasba a testét. A nagyon kései utódaink csak a felfoghatatlanul távoli jövőben találhatják meg hamvait és temethetik el tisztességgel: amikor a plutónium felezési ideje lehetővé teszi, hogy a szarkofág alatt a fém- és betontömeg legaljáig jutnak. Ez szakértők szerint – írd és mondd – 24 évszázad múlva lehetséges…