A nap, amikor „megsüketülnek” a harangok

Nem sok idő kell már, és nagycsütörtök napsugaras délutánjából estébe érünk. Egy szomorú, sötét estébe…

Túl vagyunk már a nagyhét sorsfordító pillanatán: az írások szerint két nappal előtte a Názáreti Jézus megosztja az apostolokkal vízióját. Azt, hogy Péter lesz az, aki megtagadja, és Júdás az, aki elárulja. És úgy lesz: Iskarióti Júdás hitszegése másnap megtörténik. Harminc koszlott ezüstpénz az ára. Ennyi a fizetség azért, hogy barátját s mesterét ellenségeinek feladja. Aztán még egy nap, és elérkezik csütörtök. Az utolsó vacsora ideje. Jézus összehívja tanítványait, hogy örökül hagyja nekik testamentumát: utolsó ajándékát, az Oltáriszentséget adja egyházának.

A templomokban az esti szertartás ma szokásosan a maga rendjében halad. Legalábbis más esztendőkben… Mert ma nincs a „maga rendje”, nem igaz a „szokásosan” – a rendkívüli körülmények miatt hívek nélkül zajló mise jelképrendszere azonban ugyanaz, csak éppen a pap egymagában van a templom falai közt. Hófehér ruhában misézik. Az oltárt virágok díszítik, szól az orgona. És a szertartásrend egy pontján, amikor felhangzik az ősi himnusz: Dicsőség a magasságban Istennek – megkondulnak a harangok, szólnak a csengők. Aztán hirtelen elnémul minden, a lámpák is kialszanak. A harangok „Rómába mennek”; vagy – a régvolt szegediek érzékletes szavával – „megsüketülnek”. Húsvét vigíliájáig, a feltámadás pillanatáig hangtalanok maradnak. A mély, fájdalmas csönd tiszta jelkép: mert jön a másnap, s elérkezik a perc, amikor nem lesz senki, egyetlen igaz ember sem, aki a bírái elé idézett Jézus mellett szólna. Mindenki néma marad. Amiképp a harangok.

A mise záró aktusa is érzékletes szimbólum: az oltárfosztás, amikor a pap eltávolítja az oltár díszeit, az a sorsközösség-vállalás jelképe lesz, s utalás arra, hogy az utolsó vacsorát követően Jézus megéli azt, amit jövendölt: szenvedésének első állomása elérkezett. A lélekúton egyedül lesz mindvégig. Tanítványai azon a csütörtöki estén is fáradtságukban elalszanak, s csak ő virraszt. A távolból már hallani a katonák lépteinek zaját, vasaiknak, fegyvereiknek a járáskor megpendülő hangját. És tudja, hogyne tudná, hogy egyre kevesebb az ideje addig, amíg az utolsó szó is kimondatik: bevégeztetett.