Gál Béla: Imádtam a Radnótit

Negyven éves pálya után nyugdíjba vonul e tanév végén Gál Béla, a Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium igazgatója. Vezetése alatt az ország egyik legnívósabb gimnáziumaként jegyzik az intézményt, melyről állítja, sokat köszönhet neki. A pedagógusban semmilyen megbánás nincs munkájával kapcsolatban, a tehetséggondozás csúcsának tekinti, amit a Radnótival elértek. Interjú.

Elfáradt?

Úgy nézek ki? Egyáltalán nem fáradtam el. Annyira vagyok fáradt, mint az összes többi pedagógusunk. Most talán látszik valami rajtam, de az inkább az, hogy a mindennapokra jellemző feszültség kezd kimenni belőlem. Érzem azt, hogy a döntéseket már nem nekem kell felvállalni és a hosszútávú feladatok nem az én vállam nyomják. Talán ez a fajta ernyedtség érezhető rajtam.

Miért döntött a pedagógusi pálya mellett?

Nem akartam pedagógus lenni, ahogy 17-18 évesen szinte senki sem. Inkább készültem komoly tudósnak. Először Budapestre, kertészeti egyetemre akartam menni, de aztán 11-edikes koromban, életemben először eljöttem Szegedre és beleszerettem a városba. Hazamentem és azt mondtam édesapámnak, hogy én csak Szegedre jövök tanulni! Meg kellett keresni, hogy mit is tanuljak, ekkor jött a biológia-kémia szak. Volt külön szakbiológus, tudós és tanárképzés. Apám racionális emberként azt mondta, hogy vegyem fel a tanárszakot is, mert: „fiam, tanárra mindig szükség lesz”. Ez most is látszik: lenne szükség nagyon jó tanárokra. Annyira akartam komoly kutató lenni, hogy az egyetemre kerüléssel rögtön elmentem a nem sokkal korábban indult Szegedi Biológiai Központba, ahol laboránsként, majd szakdolgozóként tudományos munkát is végeztem az egyetem mellett. Körülbelül a harmadév volt az, mikor ez az egész – számomra - kezdett unalmassá válni. Rengeteget módosul a felnőtté válás során az ember. Valószínűleg ekkor változtam meg én is, és rájöttem, hogy a pedagógus pályán jellemző, minden pillanatban zajló értékelése az elvégzett munkámnak sokkal izgalmasabb, nagyobb kihívás, mint a kutatómunka 2-3 évente történő visszajelzései. Nekem az kellett, hogy mindennap kapjak jelzést, hogy jól tettem a dolgom vagy sem, hogy lássam az unott, vagy az örömteli arcokat, a másik ember azonnali reakcióit.

Miért talált otthonra Szegeden?

Nagyon tetszett és szerettem a várost. A dolog fintora, hogy a munkám miatt szinte alig járhattam a belvárosban. Ha volt időnk – most már több lesz - sétáltunk a feleségemmel, a gyerekekkel.

Még mindig nagyon szeretem Szegedet!

Hogyan értékeli az elmúlt 40 évet?

Alapvetően ezt nem az én dolgom eldönteni. Mégis, ha végiggondolom, mindig voltak és vannak problémáink, de úgy érzem, belülről nézve is pozitív irányba haladtak a dolgok. Ha csak azt mondom, hogy nem estünk vissza a 70-es, 80-as évekhez képest, akkor már nagyon komoly eredmény a miénk. Most is vannak nagy tanáregyéniségeink, kiváló pedagógusaink. Az iskolák zöme a nevelő-oktató munkában nehézségekkel küzd, az eredményesség bizony sokszor romlik. Foghatjuk ezt a mai gyerekek életre való nem megfelelő felkészültségére, de valójában a tanároknak és az iskolák „szellemiségének” a társadalom változásához való idomulása eredményezi a tendenciát. Mi igyekeztünk e tényezőket – amennyire lehetett – kiküszöbölni, és ez segített a munkánk sikerességében.

Megnézve az utóbbi több mint tíz év tanulói sikereit, versenyeredményeit, büszkék lehetünk arra, hogy eredményességben nagyon elöl, vagyunk. A tehetséggondozás csúcsa, mikor egy fiatalt el lehet juttatni oda, hogy az ország egyik legjobbjává váljon.

Persze nem korbáccsal, mert nem az a tehetséggondozás. A gyereknek élveznie kell ezt a tevékenységet (is). Aki ebben a munkában benne van, az tudja, hogy mindez nem a versenyről szól, hanem a tanulásról, a tudásról. Az egész életünk egy verseny. Az emberi psziché is olyan, hogy bennünk van a késztetés arra, hogy többek legyünk és előrébb jussunk. Ez mindenkiben megvan. Nagyon jó dolog, csupán arra kell vigyázni, hogy nem erővel kell a gyereket odaterelni, hanem okosan, észszerűen rávezetni. Sajnos az iskola már nem szeretteti meg a tanulást, ebben pedig mi vagyunk a hibásak. Sok gyerek leszokott róla, hogy tanulni jó és élvezet többet tudni. Ezen kellene változtatni.

Milyen útravalót tud adni a kollégáinak?

Ezen még annyira nem gondolkodtam, nem is hiszem, hogy nekem kellene okosakat mondanom. Ráadásul kerülöm a búcsúzkodást. Ha mondanom kell valamit, akkor az első, hogy a gyerekekért való felelősséget kell megőrizni. Dolgozzunk úgy, hogy a fiataloknak jó, élvezetes legyen ott, az iskolapadban. Persze nem a cukrot osztogató pedagógusra gondolok, hanem arra a jól képzett, módszertani szempontból felkészült tanárra,

aki tudja, miként közelítsen a fiatalhoz, hogyan „szorítsa” céljai elérésére – mert nyilván a neveléshez a szorítás is hozzátartozik.

Mindezt úgy kell megoldani, hogy a tanítványunk rövidtávú céljai teljesüljenek, de alapvetően a tíz éves érettségi találkozón köszönje meg a munkánkat. Ennek eléréséhez a szeretetteljes fegyelem és a logikus következetesség elengedhetetlen.

A gyerekeknek mit üzen?

Mostanában a Radnótiba általános iskolások legjobbjai igyekeznek bekerülni. Mondják is sokan, könnyű nekünk! Tudjuk, tapasztaljuk azonban, hogy a hozzánk kerülők is ugyanolyan gyerekek, mint a többiek. Serdülnek, a korosztályra jellemző viselkedési formákat hozzák. De nekünk tudnunk kell, hogy a család és a mi feladatunk alakítani ezen. Hiszem, hogy ha megnyerjük őket, ha megfelelően bánunk velük, akkor indulnak fölfelé. Merni kell vállalni, alakítani őket, de csak úgy, hogy a társadalmi beilleszkedésüket segítsük. Ez már egy üzenet számukra is: úgy kell megismerni és elfogadni önmagunkat, hogy közben képes legyek a közösségben létezni, a magam és a többiek számára a legjobbat tenni. Merjem vállalni mindazt, amit teszek, közben tegyek meg mindent, ami tőlem telik.

Van önben megbánás?

Élveztem a tanulást a középiskolában. Amikor először nem vettek fel, mert nem voltam felkészült, három napig összedőlt a világ, de tudtam, én hibáztam. Onnantól kezdve meg volt a célom, dolgoztam, magam tanultam egy évig.

Utólag azt gondolom, hogy ha lehetne, akkor a mai fiatalok továbblépését úgy alakítanám, hogy gimnázium után hagyjanak ki egy évet. Nem kéne menni rögtön egyetemre vagy főiskolára, hanem szerezzenek tapasztalatot, érjenek, az az egy év rengeteget jelent.

Nem bántam meg azt sem, hogy végül tanár irányba mentem. Nem sodort az élet, akartam tanár lenni. Éreztem, hogy a kutatást nem szeretném, de ezt igen. Minden percét élveztem az iskolának, még akkor is, ha ma az ellátandó tanórák mennyisége hátrányosan hat a minőségre. A számos döntésem közül feltehetően néhányat módosítanék. Az adott pillanatban azonban ezek is vállalhatók.

Mindig a tőlem telhető legjobbat akartam megvalósítani. Megtettem, amit tudtam.

Visszatérve Szegedre. Ki fogja élvezni a várost nyugdíjas éveiben?

Nem tudom, majd kialakul. Sokan kérdezik, hogy mit fogok csinálni? Tudom, hogy unatkozni nem fogok, de pont ez most a jó. Nem vagyok rákényszerítve, hogy valami most történjen. Nem sürget semmi. A valódi tanár olyan lény, aki azt szereti, ha állandóan nyüzsögnek körülötte. Amikor hirtelen el kell mennie, és „mindössze” a családja marad körülötte, kiürül a világa. Azt tapasztaltam, hogy a távozó pedagógusok közül nagyon sokan bajba kerülnek, gyorsan leépülnek. Készülni kell az iskola elhagyására! Ezért tartottam fontosnak, sőt próbáltam a minisztérium felé is képviselni az álláspontom, hogy a tanároknak meg kellene adni lehetőséget a „levezetésre”. Javasoltam, hogy lehessen két évig még órát tartani az állami iskolákba is akkor az iskola és a tanár is szeretné. Nagy segítség és elismerés is lenne a nyugdíjba vonuló pedagógusnak. Magam persze készültem a visszavonulásra, terveim, programjaim is vannak: most olvasni szeretnék. Nem volt időm rá, hogy leüljek és kikapcsoljak, de a következőkben lesz.

Tartani fogja a kapcsolatot az iskolával?

Hiszem, hogy az a jó, ha az ember bizalmat kap, a legjobb tudása szerint oldhassa meg a feladatot. Belekotnyeleskedni nem szabad! Nem gondolom, hogy nekem szerepet kellene kapnom, és meg sem fordul bennem. Kollégáim alkalmasak az iskola továbbvitelére.

Végtelenül szerettem a Radnótit. Imádtam az iskolát a bentiekkel együtt, nagyon sokat köszönhettem nekik.

Igaz, hogy sajátomként kezeltem a sulit, de ez nem jelenhette azt, hogy a sajátom is az iskola. Azzal, hogy napokon belül nyugdíjba vonulok, azzal vége az itteni tevékenységemnek. Ezután is egy nagyon jó gimnázium lesz a Radnóti, amit persze szerető szemekkel fogok figyelni.