Múltidéző 31. rész: A nap, amikor Szeged vízbe veszett

1879-et írtak.

„Március 11-én, kedden, mikor a kelő nap nyájasan bemosolygott az ablakokon, s a csendes időjárás tavaszi lehelete csapta meg az arcokat, mindenki azt hitte, megszabadultunk. Délben a »Hétválasztó« című vendéglőben azt mondá Kende Kanuth ebédlőtársai, Lukács és a vörös bort kedélyesen szopogató Herrich füle hallatára egy Budapestről jött mentőnek: – Önök akár hazamehetnek! Nem lesz itt már baj.” Hát, lett.

A Hétválasztóban zajlott párbeszédet Mikszáth Kálmán elbeszélése nyomán ismerhetjük. A bizakodásról árulkodik, amit az aznapi derűs idő keltett. Csakhogy hetek óta őr

ült szelek járták a vidéket, a folyó egyre csak áradt, s a tiszai töltések tovább gyengültek.

Mikszáth Kálmán jegyzi le a Szeged pusztulása című írásában: „A veszély március 1-én lett föltűnőbbé. A Tisza vize majdnem elérte a 25 lábat a 0 fölött. … A vészbizottság, mely Taschler főkapitány elnöklete alatt alakult meg, elrendelte a kényszermunkát. A város összes tisztikara a védelmi munkában való közreműködésre használtatott. Lázas tevékenység folyt mindenütt.” Ám a

megpúposodott folyó vizét már addig is alig bírták a védtöltések. A szelek támadását már nem sokáig viselhették.

Elérkezett Gergely napjának előestéje. Ahogy Mikszáth leírja, az állatok jelezték a közelgő bajt: „8 órakor az »Új-világ«-ba mentünk vacsorálni, egy jármas ökör bődítette el magát a Dugonics téren, mintegy kilenc óra felé pedig a városház előtt egy ló nyerített föl keservesen. – »Manci« veszedelmet érez – mondá a gazdája pokrócot terítve rá. S egy fél óra múlva rá kitört az iszonyatos vihar, mely megrezegtette a fenyegetett városban az ablaktáblákat, végigsüvített a Széchenyi tér fái közt, s hatalmasan megrázta azokat. Majd egy borzalmas hír szállott szárnyra, sebesebben a szélnél.”

Március 12-e volt, Gergely napjának kora hajnala. A tragikus nap, amikor a várost megfojtotta az áradat. Szegedtől húsz kilométerre, Petresnél kezdődött: a felkorbácsolt hullámok két óra után néhány perccel átszakították a gátat, zúgva megindult az ár. Rókus felől támadva érte el a várost. S

ürgöny ment Pestre, Tisza Kálmán miniszterelnöknek: „A katasztrófa megtörtént. Szeged víz alá került. A házak roskadoznak. Negyed háromkor megkondult a vészharang. A hajóhídon emberek ezrei törtetnek Újszeged felé. Segélykiáltások hangjait hordja szét a szél. Sokan csak a puszta életüket menthették meg. Száraz lábbal csak a Palánk három utcájának végén lehet járni. A víz tovább emelkedik, döglött ökröket, lovakat hurcol.” S ha csak a jószág pusztult volna! De a menekülő emberek meghozták a híreket szeretteik elvesztéséről. Az áldozatokról.

Jókai Mór íja le az egyik dermesztő történetet: amikor

a vészharang megkondult, e

gy bérkocsis

a hintójába ültette feleségét meg kisgyermekét, és vágtában indult Újszeged felé. „Hanem a halál gyorsabb paripán lovagol! A fele úton szemközt jött rá a hömpölygő vízár. S azzal együtt a víz elején torlaszok emelkedve, tört gerendák, szarufák, háztetődarabok: a kocsi egy perc alatt el volt árasztva, a két ló eltemetve; maga a bérkocsis egy úszó kapuba fogózott meg, az vitte magával, míg valahol fennakadt vele.” A megmenekül kocsis segítséget kért, s rohant vissza a tragédia színhelyére. Szörnyű látvány fogadta: „Mélyen, a háromöles víz fenekén lehetett látni a hintót, előtte a két összerogyott lovat. Az asszony ott ült a kocsiban, s kisgyermekét szorítá magához.”

Másfélszáz ember esett áldozatul. Hatvanezer lett földönfutó. Öt és félezer házból mindössze kettőszázhatvanöt maradt talpon. Az ősi település tetszhalott lett.

„Tíz ladikkal vártam a vizet a kiskaszinó tájékán. Meg nem lehetett mozdulni, olyan erővel zúdult ránk a víz. … Egy iparos ember úszott az utca közepén hömpölygő zavaros áradatban, segítségért kiáltozott.”

Zubovits Fedor nyugalmazott huszártiszt írja ezt emlékezésében. Már a baljós jelek idején érkezett Budáról, egy maga szervezte egész mentőcsapattal. És amikor bekövetkezett a tragédia, munkába álltak, fáradhatatlanul járták ladikjaikkal a vizet, mentettek, túlélőket kerestek, egyre kiáltoztak: van itt valaki? Ők voltak a katasztrófa hősei – és még százak, ezrek, közhivatalnokok, szegedi katonák, temesvári utászok, s ahogy Jókai fogalmaz: „

Mindenki teljesíté kötelességét! Ezt a szót ismételhetjük a szegedi életmentők felől. Ez volt a mi trafalgári ütközetünk.”

A térdre esett város négy év múltán tudott lábra állni. 1883 decemberére az újjáépítés befejeződött.